A Trine 3-mal pontosan ez történt velem: leültem elé egy nosztalgikus félmosollyal, majd pár óra múlva azon kaptam magam, hogy nem haragszom rá – csak szomorú vagyok miatta.
A **Fire Emblem** útja olyan volt, mint egy hosszú, kíméletlen permadeath run: néha úgy tűnt, itt a vége, aztán valahogy mégis talpra állt. 1990-ben indult Famicomon, majd jó *tizenhárom évig* Japánon kívül nagyjából csak a legendákban létezett – egészen addig, amíg Marth és Roy be nem sétáltak a **Super Smash Bros. Melee**-be, és hirtelen a fél világ azt kérdezte: „oké, de kik ezek?”
**A Youngblood az a Wolfenstein, ami még mindig ordít, robban és véres, csak közben elfelejti, miért voltunk hajlandók végighallgatni az ordítást.**
A Doom-trilógia Switch-es megjelenése alapvetően jó hír volt, még akkor is, ha az egészet sikerült rögtön a hírhedt „login-gate”-tel beárnyékolni. Az első Doom ma is kőkemény klasszikus, a Doom II pedig ugyanaz a recept, csak még több mindennel. A Doom 3 viszont teljesen más állatfaj. Akkor is az volt, amikor megjelent, és most is az.
Ha valaha játszottál egy klasszikus verekedős játékkal, például **Street Fighter**-rel vagy **Mortal Kombat**-tal, akkor a **Fantasy Strike** egy olyan játék, amit könnyen megértesz – de nem úgy, ahogyan gondolnád. A komplex mozdulatok és az elmélyült stratégiák helyett, amit a nagy veteránok kínálnak, itt egy egyszerű, de szórakoztató harcos élményről van szó, ami nem bonyolítja túl a dolgokat. De vajon működik-e ez a koncepció hosszú távon?
- Super Mega Baseball 2: Ultimate Edition – A baseball szimulátor, ami messze túlmutat a grafikán
- Raiden V: Director’s Cut – amikor a golyózápor végre nem akar megenni
- Kill la Kill: IF – Mi történik, ha az anime harci játékká válik?
- Picross: Lord of the Nazarick – amikor a logika találkozik az anime díszlettel