Na, be kell vallanom, hogy a *Space Harrier* nem egy olyan játék, amit minden nap előveszel, hogy jól szórakozz. Az a fajta régi vágású, klasszikus arcade játék, ami ma már inkább egy nosztalgikus kirándulás a múltba, mint egy olyan élmény, amit folyamatosan pörgetnél. A *Sega Ages* sorozat új portja megint remekül sikerült, de az igazság az, hogy ezen a játékon sok múlik a személyes ízlésen és a türelmen.

A *Yu-Gi-Oh!* franchise már két évtizede tartja lázban a kártyagyűjtőket és a játékosokat egyaránt, és bár az idő haladtával a játékok egyre inkább a multiplayer fókuszába kerültek, a Switch-en most végre egy olyan változat köszöntött minket, amely igazán magával ragadja a régi vágású kártyajátékosokat is. A *Yu-Gi-Oh! Legacy of the Duelist: Link Evolution* tele van emlékekkel és nosztalgiával, de vajon elegendőek-e az új kártyák és kiegészítések ahhoz, hogy ne csak a régi rajongóknak legyen élmény? Kiderül.

Mit kapunk, ha egy JRPG próbálja átvágni a klasszikus, körökre osztott rendszert, és egy akciódúsabb, dinamikusabb harcrendszert hoz? Nos, az *Oninaki* próbálkozik ezzel, de a végeredmény vegyes érzelmeket kelt. A Tokyo RPG Factory, miután a *Setsuna* és a *Lost Sphear* történetével bemutatta, hogy van igény az old-school JRPG-kre, most egy újabb lépést tett, ám úgy tűnik, hogy nem minden stimmel.

A Double Fine neve nálam mindig egy kicsit bizalmi kérdés. Tudom, hogy **furcsát**, tudom, hogy **merészet**, és többnyire tudom, hogy **szívvel-lélekkel összerakottat** kapok. A *RAD* pontosan ezt a vonalat viszi tovább: ’80-as évekbe ragadt posztapokalipszis, radioaktív mutáns tinik, neonfényben úszó romok, és egy roguelike szerkezet, ami egyszerre csábít és rúg gyomorszájon. Élveztem? Igen. Frusztrált? Szintén igen.