Raiden V: Director's Cut

Bevezetés

A Raiden név nálam mindig az arcade-termek félhomályát idézi, ahol két húszforintos között dőlt el az élet és halál, most viszont a Switch képernyőjén, kanapéról derült ki, hogy ez a sorozat tud kegyes is lenni.

Vissza a gyökerekhez, de nem porosan

A Raiden V: Director’s Cut furcsa módon egyszerre tiszteletlen és tisztelettudó. Tiszteli a kilencvenes évek shmup-hagyományát, de nem ragaszkodik görcsösen ahhoz, hogy minden találat azonnali halált jelentsen. Ez az a pont, ahol először felszaladt a szemöldököm – pozitív értelemben. Pajzs van. Hibázhatok. Tanulhatok.

Nyolc pálya, színesen kavargó ellenfelek, klasszikus felülnézetes lövöldözés, ami azonnal ismerős, mégsem fáradt. A tempó pontosan el van találva: sosem érzem, hogy unatkoznék, de azt sem, hogy fulladoznék a lövedékekben. Ez nem kis teljesítmény egy bullet hell játéktól.

Hajók, fegyverek, rutin

Három választható gép van, különböző statokkal, de mindegyik ugyanarra a három ikonikus fegyverre épít: Vulcan, Ion Laser, Lock-On Plasma. Régi ismerősök. Olyanok, mint egy jól bejáratott NES-kazetta: tudod, mit vársz tőlük.

A fejlődési rendszer lassan adagolja az erőt, és ez kifejezetten jót tesz a flow-nak. Nem kapsz mindent az öledbe, de minden új szinttel érzed, hogy erősebb lettél. Ugyanakkor van egy apró csapda: a Lock-On Plasma Laser látványos, hatékony, de hajlamos eltakarni a bejövő lövéseket. Főellenségeknél ez konkrétan életveszélyes, főleg kooperatív módban, amikor két játékos egyszerre világítja be a képernyőt, mint egy rosszul sikerült diszkógömb.

Meglepően barátságos pokol

A Raiden-sorozat sosem volt belépőszintű. Ezért is volt meglepő, mennyire befogadó a V. rész. A pajzsrendszer nem csak könnyítés, hanem visszajelzés: azt mondja, itt hibáztál, de még nem vége. Ha akarom, letekerem minimumra, és megkapom a régi iskola pofonokat. Ha nem, akkor is végig tudok menni a játékon, és ez ritka erény ebben a műfajban.

Veteránként sem érzem becsapva magam, mert a végső kihívások így is brutálisak. A legutolsó bossig eljutni már nem reflex kérdése, hanem koncentrációé, izommemóriáé, és némi önfegyelemé is.

Oldalsávok és elszalasztott lehetőség

A TATE-orientáció hiánya fáj. Nem vág földhöz, de fáj. A képernyő két oldalán futó infók és a valós időben kibontakozó történet érdekes ötlet, csak épp játék közben képtelenség követni. Én legalábbis folyamatosan ignoráltam, mert a középen tomboló golyózápor fontosabb volt.

A Director’s Cut extra pályái és bossai jól jönnek, a valós idejű angol narráció viszont inkább zavaró, mint hozzáadott érték. Szerencsére kikapcsolható, és én az első adandó alkalommal meg is tettem. A zene ugyanis kiváló, és nem kértem rá kommentárt.

Zárás

A Raiden V: Director’s Cut nem csinál nagy zajt, de pontosan tudja, mit akar. Egy klasszikus arcade-sorozat modern, de nem elidegenítő folytatása, ami ritka egyensúlyt talál a hozzáférhetőség és a kihívás között. Kezdőknek ideális belépő, veteránoknak pedig tisztességes visszatérés a tűzvonalba.