Trine 3: The Artifacts Of Power

Ritkán fáj annyira egy játék, mint amikor látod rajta az igyekezetet, érzed benne a szívet, mégis folyamatosan azt suttogja: „ebből több volt bennem”.

A visszatérés ígérete

A Trine-széria nekem mindig is az a fajta játék volt, amit nem harsánysága miatt szerettem, hanem azért a csendes magabiztosságért, ahogy a saját kis világát építette. Oldalnézetes fejtörők, finom humor, mesekönyvből kisétált hősök – Amadeus a dobozaival, Zoya a köteleivel, Pontius a pajzsával és a derekával. Nem forradalom, hanem kényelmes kanapé.

A harmadik rész ott kezdett el izgalmassá válni, ahol egyben veszélyessé is: teljes 3D-re váltott. Konzolos veteránként az ilyesmi mindig megdobogtatja a szívem, mert láttam már csodát és láttam már elhasalást is. A Metroid Prime óta tudjuk, hogy ez akár történelmi húzás is lehet. A Trine 3 viszont inkább az óvatos példák közé került be.

Játékmenet: működik, csak nem sokáig

Az első órákban még minden rendben van. Szépen adagolja a játék a karaktereket, megtanítja az alapokat, majd amikor végre szabadon válthatok köztük, megjön az ismerős Trine-flow. Zoya lendül, Amadeus pakol, Pontius blokkol. Az agyam ugyanúgy kattog, mint régen: „oké, ezt innen, azt oda”.

Csakhogy hamar feltűnik, hogy ennyi van benne. Nincsenek igazán új képességek, nincs valódi fejlődésérzet. Amit az elején tudok, azt tudom a végén is. Ez önmagában még nem lenne baj, de a 3D térben ez a minimalizmus gyorsan kifullad. A dobozpakolás eleinte mókás, később rutin, aztán fárasztó.

Trineangle-vadászat és az idő nyúlása

A játék gerincét a Trineangle-gyűjtés adja, ami papíron motiváló, gyakorlatban inkább időhúzás. Nem egyszer éreztem azt, hogy nem egy új kihívást oldok meg, hanem ugyanazt a gondolatmenetet ismétlem, csak kicsit más szögből. Ez nem a jófajta „még egyet megpróbálom”, hanem a „jó, akkor most tényleg visszamegyek érte” érzés.

Kamera, térérzékelés, frusztráció

A legnagyobb törés számomra a térérzékelés volt. A fix kamera 2.5D-ben még barátom volt, itt viszont gyakran ellenség. Platformok, amikről azt hittem, elérhetőek, aztán kiderült, hogy nem. Ugrások, amik logikusnak tűntek, mégis a mélybe vezettek. Ez nem tragédia, de amikor sokadszor történik meg, kizökkent. Olyan ez, mint amikor a kontrollert hibáztatod, pedig tudod, hogy nem az a gond.

Ami viszont vitán felül áll: a látvány

Ha van valami, amiben a Trine 3 kérdés nélkül brillírozik, az a vizuális világ. Ez a játék gyönyörű. Naplementés tengerpartok, élénk erdők, színek, amik tényleg „világítanak” a képernyőn. Switch-en is azt éreztem, hogy a hardverhatárok ellenére a művészi irány mindent visz. És talán pont ezért fáj jobban, hogy a játékmenet nem nő fel mellé.

Zárás

A Trine 3: Artifacts of Power nem rossz játék. De nem is az a Trine, amit hosszú távon emlegetni fogok. Inkább egy tanulságos kitérő: amikor a forma előrébb lép, de a tartalom nem követi. Játszottam vele, élveztem is pillanatokra, de közben végig ott motoszkált bennem, hogy ez most nem az a varázslat, amit vártam.