Wolfenstein: Youngblood

A Blazkowicz-név súlya

A modern Wolfenstein-széria nálam sokáig etalon volt: nem csak azért, mert jóleső brutalitással engedett nácikat darálni, hanem mert volt mondanivalója, karaktere, súlya. BJ Blazkowicz nem egy arctalan fegyverplatform volt, hanem egy gyötört figura, akinek a belső monológjai legalább annyira betaláltak, mint a shotgunja. A Youngblood már az első pillanatban jelzi, hogy itt más irányba megyünk: BJ eltűnt, a stafétát pedig az ikerlányai, Jess és Soph veszik át.

Papíron ez frissítés. Gyakorlatban inkább könnyítés. A lányok energikusak, vagányak, de ritkán többek ennél. Hiányzik az a belső feszültség, az a keserű önreflexió, ami eddig megkülönböztette a Wolfensteint a „csak még egy shooter” mezőnytől. A sztori nem rossz, csak… kevés. Inkább keret, mint motor.

Kooperatív káosz Párizsban

A legnagyobb újítás a kooperatív játék, és ezt nem lehet félvállról venni. A Youngblood szemmel láthatóan erre van kihegyezve. Az ellenfelek szinthez kötöttek, keményebbek, páncélozottabbak, és bizony odafigyelést kérnek. Nem rohanhatsz fejjel a falnak, mert a fal most visszaüt. Szó szerint.

A rendszer jól működik: tudnod kell, melyik fegyver mire hatásos, hol vannak a gyenge pontok, mikor érdemes revive-olni a társad. Tetszett az XP-megosztás megoldása is: ha a partnered fekszik, fele XP-t kaptok. Ez hatékonyan neveli ki a „magányos Rambó” hozzáállást.

Egyedül is végigjátszható a játék, az AI társ korrektül helytáll, de érezhető, hogy ez nem az igazi. A Youngblood akkor él, ha ketten vagytok, kommunikáltok, taktikáztok – voice chattel, vagy legalább összeszokottan.

Nyitottabb pályák, zártabb élmény

Neu-Paris egy nagy, összefüggő hubbá vált, metróval, csatornákkal, fast travel-lel. Elsőre izgalmas: végre nem folyosóról folyosóra haladunk, hanem szabadabban mozoghatunk. Van vertikalitás, alternatív útvonalak, lopakodásra alkalmas szellőzők, tetők, erkélyek. Erősen érződik az Arkane-hatás, néhol Dishonored, néhol Deus Ex ízű az egész.

A gond az, hogy ez a szabadság hamar rutinná válik. Az ellenfelek respawnolnak, a lőszer átjár területek között, és egy idő után Neu-Paris nem izgalmas játszótér, hanem grindpálya lesz. XP-ért, ezüstért, perk pontokért futsz köröket, és közben érzed, hogy ez már nem az a feszes tempójú Wolfenstein, ami egykor volt.

A gunplay még mindig brutális – csak máshogy fáj

A lövöldözés alapérzete még mindig erős. A fegyvereknek súlya van, a találatok pontosak, a robbanások feldobnak a földről, és igen, továbbra sincs semmihez fogható érzés abban, amikor egy nagy shotgun közelről rendet tesz. Ez a része működik.

A gond inkább az, hogy az RPG-s elemek – életerőcsíkok, szintek, páncélértékek – tompítják az azonnali kielégülést. Nem azért nem halt meg az ellenfél, mert elrontottad, hanem mert „túl magas szintű”. Ez ismerős probléma más játékokból, és itt is elvesz valamennyit a Wolfenstein ösztönös brutalitásából.

Switch-en: lenyűgöző kompromisszum

Technikailag a Switch-verzió ismét bizonyítja, hogy a Panic Button valószínűleg fekete mágiát használ. A látvány meglepően egyben van, a pályák részletesek, a töltések rövidek. Handheld módban különösen impresszív, amit kihoztak belőle.

Persze vannak kompromisszumok: textúra-popin, elmosódás, néha döcögő frame rate. Egyszer konkrét fagyásba is belefutottam. De összességében ez egy kifejezetten jól sikerült port, főleg úgy, hogy megjelenéskor együtt jött a nagy konzolokkal.

Zárszó: jó irány, rossz arány

A Wolfenstein: Youngblood nem rossz játék. Sőt, bizonyos szempontból bátor. Kipróbál új dolgokat, nyitottabbá válik, kooperatív élményt kínál, és ezek közül több működik is. De közben elveszít valamit abból az identitásból, amiért ezt a szériát igazán szeretni lehetett.

Ez egy szórakoztató, kompetens co-op shooter, ami remekül fut Switch-en. Csak épp nem az a Wolfenstein, ami miatt anno leültünk, és végighallgattuk BJ Blazkowicz minden fájdalmas gondolatát két robbanás között.