**Mi történik, ha egy fejlesztőcsapat egy kicsit túl nagy fába vágja a fejszéjét, és próbálkozik valami komolyabb, mégis szórakoztatóbb első személyű puzzle játékkal, de a végeredmény nem igazán hozza azt, amit ígér?** Na, ez a *The Bradwell Conspiracy* esete. A játék próbál valami igazán egyedit alkotni, de mégis van benne valami, ami miatt néha úgy érezzük, mintha egy-két apró szálat nem kötnének össze, és a potenciálja ellenére a végeredmény nem ragadja meg igazán a figyelmet.
Ha megéltél pár 8-bites konzolos generációt, valószínűleg a *Renegade* és a *Double Dragon* említése felidéz egy sor régi, elnyűtt joystickot és konyhai rágcsálnivalót. De vajon sikerül-e a 2016-os rebootnak új életet lehelnie abba a keményvonalas Kunio-univerzumba, amelyet egykor a Famicom szállított? Nos, ne pánikolj, egy-két dolog még mindig üt.
Ha a *Face/Off* cselekménye még nem hozott elég zűrzavart, akkor próbáld ki a *Corpse Party: Blood Drive*-ot, ami képes felülmúlni minden elvárást, ha az identitáskrízisről van szó. Mi is ez valójában? Egy vizuális regény, egy survival horror, és a *Corpse Party* sorozat harmadik része, amely a két előző epizód túlélő karaktereit hozza vissza. De vajon mi az, ami működik és mi az, ami egyszerűen csak nem áll össze?
Mi történik, ha egy játék megpróbálja hozni a 90-es évek végi túlélőhorrorok hangulatát, de az eredmény inkább a "túl sok, túl fárasztó" kategóriába esik? Nos, a Mistover ezt próbálja megoldani, de sajnos nem sikerül. Az alapötlet nem rossz, de a végére annyi mindent sikerül elrontani, hogy a játék sokkal inkább frusztráló, mint szórakoztató.
Mi történik akkor, ha egy szórakoztató 2D platformert összekombinálsz egy túl nehéz főbb pályával, amit nemcsak a legvégére tartogatsz? A *Yooka-Laylee and the Impossible Lair* alapvetően egy Donkey Kong-ként funkcionáló kaland, ahol a nehézség, a pörögve szórakoztató játékmenet és a folytatásos világ összeáll egy szép, de nem tökéletes képpé.