Call Of Cthulhu

Az atmoszféra ott van, az izgalmas alapötlet is megvan, de a végén az ember egyre inkább azt érzi, hogy egy-egy eleme már elképesztően elcsépelt. Különösen akkor, ha már játszottál más Lovecraft ihlette játékokkal az elmúlt években, mint például a Darkest Dungeon vagy épp a Bloodborne. Lehet, hogy az egész játéknak nem is az a fő problémája, hogy mit próbál csinálni, hanem inkább az, hogy túl jól ismerjük már a receptet, és hiába próbálkozik, mégsem hoz igazán újat.

Nyomasztó hangulat, de ugyanazokkal a klisékkel

A játék egy 1919-es alternatív világban kezdődik, ahol Edward Pierce, egy háborús veterán nyomoz a Darkwater szigetén történt rejtélyes tűzvész után. Elmondhatjuk, hogy a hangulat zseniálisan meg van teremtve, és a sötét, nyomasztó atmoszféra minden egyes pillanatra rányomja a bélyegét. A sziget díszletei, a sűrű köd és a borongós színek valóban képesek előidézni a félelmet, de a történet gyorsan sablonossá válik. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, itt egy újabb Lovecraft-ihlette történet, ahol az emberi tudat határainak feszegetése és az ismeretlen rettenete kerül a középpontba – de mi van, ha már láttuk mindezt?

A játék egyébként remekül hozza az alap Call of Cthulhu RPG mechanikákat, ahol a hagyományos statisztikák (pszichológia, erő, ékesszólás stb.) fejlesztésére van lehetőség. A játékos dönthet, hogyan alakítja karakterét, és hogyan oldja meg a különféle helyzeteket, de – és itt jön a csavar – a statisztikák és azok hatásai egyébként egy "dices" rendszeren alapulnak, ami gyakran okozhat frusztrációt, ha nem sikerül egy-egy feladatot teljesíteni. Képzeld el, hogy a szerencsédre van bízva, hogy elérsz-e egy kritikus pontot, vagy sem – kicsit olyan, mintha a játéknak a "véletlenszerűség" lenne az egyik fő attrakciója.

A mozgás és a navigálás – egyszerű, de nem tökéletes

A játék irányítása egyébként tisztességesen megoldott, de sajnos nem hozza a "szuper-folyékony" érzést. A felfedezés, a nyomozás, a karakterekkel való beszélgetés és az ismeretlen rémület megértése során Pierce szerepében elég jól mozgunk a világban, de a mozgás kontrollja gyakran nehezen reagál, és az egész dinamikája inkább csak elviselhető, mintsem örömöt okozó. Egy-egy rejtély megoldása közben mindig ott motoszkál a fejemben a kérdés: "Miért nem éreztem magam igazán a helyemen, miért nem pörög az egész ennyire?" Sokan mondják, hogy nem minden játéknak kell tökéletesen fluid mozgásrendszert kínálnia – de azért jobb lett volna, ha ez legalább a nagyobb akciós részeken egy picit pörgősebb.

Túl hosszú töltési képernyők

Amikor éppen nem az ismeretlen istenek rémálmait próbáljuk megérteni, akkor jellemzően azt a kellemes élményt adja nekünk a játék, hogy nézhetjük a hosszú töltési képernyőket. Az élmény kicsit olyan, mintha megpróbálnánk felpörögni egy kávéval, miközben a Switch képernyőjén bámuljuk saját magunkat. A képernyőn megjelenő szövegek nem mindig segítenek a koncentrálásban, és a játék teljesítményproblémái csak még jobban rontanak az élményen. A Call of Cthulhu nemcsak a hibásan működő frame rate miatt csalódás, hanem az alacsony grafikai minőség és az alapvetően unalmas textúrák miatt is.

Mi működik mégis?

A játékban rengeteg olyan elem van, ami jó alapot adhatott volna a végső élményhez: a sűrű, nyomasztó atmoszféra, a klasszikus Lovecraft-i elemek, a világ, ami tele van borongó rejtélyekkel. A felfedezés lehetősége, az interakciók és a döntések, amik alakítják a karaktered és az ő történetét – mindezek remek alapot adtak volna, ha csak a technikai hibák nem rontanák el az egészet. Így azonban a Call of Cthulhu inkább egy olyan játék, amit a genre fanatikusai értékelhetnek igazán, míg azok, akik egy gördülékeny, izgalmas nyomozós élményt várnak, könnyen csalódhatnak.

Értékelés: 5 / 10 - Közepes

A Call of Cthulhu minden, ami egy Lovecraft-rajongónak kellhet, de sajnos a technikai problémák, a klisés történet és az unalmas irányítás miatt nem tud igazán kiemelkedni a sok hasonló játék közül. Ha viszont a Lovecraft-i borzalmak szerelmese vagy, akkor még így is találsz benne élvezetes pillanatokat.