A *Five Nights at Freddy’s* 2014-ben konkrétan berobbant. Egyszerű volt, kegyetlenül hatásos, és pontosan tudta, **mikor kell nem csinálni semmit**. Scott Cawthon viszont nem ült a babérjain: három hónappal később már itt is volt a *Five Nights at Freddy’s 2*. Ennyire rövid fejlesztési ciklus után óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: ez most egy valódi folytatás, vagy inkább egy gyors újracsomagolás?
Ha valaha érezted azt, hogy egy horrorjáték kicsit már ismétlődni kezd, akkor a _Five Nights at Freddy’s 3_ pont azt a pillanatot ragadja meg, amikor a széria már nem hozza ugyanazt az érzést. A harmadik rész valóban hoz néhány újdonságot, de a régi félelem helyett inkább a megszokott mechanikákra épít, amik egy idő után inkább unalmassá válnak. A _FNAF_ fanatikusok számára még mindig egy érdekes, de messze nem olyan borzongató élmény, mint amit az első két rész nyújtott.
A **Deathtrap Dungeon Trilogy** elnevezés talán nem mindenkinek cseng ismerősen, de ha valaha is forgattál **válaszd a saját kalandod** típusú könyveket, akkor biztosan megüti a fülöd a név: **Ian Livingstone** klasszikus sorozata, a **Fighting Fantasy** egyik legemlékezetesebb darabja. Az 1980-as évek végén megjelent **Deathtrap Dungeon** könyv remekül ötvözte a fantáziát a választási lehetőségekkel és a halálos csapdákkal, most pedig a játékok világába is visszatért, hogy egy teljesen új generáció számára is lehetőséget adjon a kalandok átélésére. De vajon képes megugrani azt a bizonyos szintet, amit a régi játékosok várnak, és közben vonzó tud lenni a modern közönség számára is?
Szerintem mindenki emlékszik arra az érzésre, amikor gyerekként a takaró alá bújva próbálta meggyőzni magát arról, hogy a szörny *tényleg* nem az ágy alatt lakik. Ez az a furcsa kettősség, amikor egyszerre érzed magad biztonságban és teljesen kiszolgáltatottnak: amíg nincs rés a takarón, addig minden rendben, de ha egy centit elcsúszik az anyag, máris véged. Scott Cawthon a **Five Nights at Freddy’s 4**-gyel pontosan erre az ősi, gyermeki paranoiára épít – és ezzel radikálisan szakít a sorozat addigi hagyományaival.
Tudom, hogy a videojátékok világa már régóta próbálja magát komolyan venni, és a mozi hatására igyekszik ugyanazt a történetmesélési mélységet elérni, de a **Where the Water Tastes Like Wine** esetében igazán elgondolkodtam, hogy *miért is próbálkozunk ezzel?* Mert bár egy igazi különlegességnek tűnik a koncepció, valójában a játék elég gyorsan elveszíti a varázsát, és a történetmeséléshez kapcsolódó ígéretek hamar elhalványulnak a monotonitás tengerében.