Pine

Az első pillanat varázsa, majd a kijózanodás

Bevallom, az elején majdnem elhittem. Ahogy végre betöltött a Pine – nagyjából annyi idő alatt, amíg egy rántottát meg lehet forgatni –, volt egy rövid, veszélyes pillanat, amikor azt éreztem: na, ez akár még működhet is. A világ nyitott, a horizont hívogató, és igen, óhatatlanul beugrik a Breath of the Wild. Nem mint konkrét másolat, inkább mint emlék: az a bizonyos „mi lehet még itt?” érzés, amit a Nagy Platón éreztünk először.

Ez az érzés viszont pontosan addig tart, amíg el nem indulsz igazán.

Egy világ, amit kalapáccsal erőltettek be a Switchbe

A Pine látványa Switchen finoman szólva is megterhelő. Durva pop-in, sűrű, borsófőzelék-sűrű köd, villódzó fények, lapos textúrák. Olyan, mintha a játék nem akarna itt lenni, csak valaki nagyon ragaszkodott hozzá, hogy márpedig belefér. Nem fért. Az egész vizuális összkép olyan, mint egy félkész PC-s build, amit véletlenül kiadtak.

És ez különösen fájdalmas, mert más játékok már bebizonyították, hogy a Switch igenis képes nagyobb technikai bravúrokra. Itt nem az ambíció a baj, hanem a kivitelezés.

A karaktermodellek egyébként meglepően szerethetőek, és a képkockaszám is vállalható marad – valahol a stabil 30 környékén –, de ez inkább sebtapasz egy nyílt törésen.

Jó ötletek, rossz kezekben

A Pine egyik legerősebb gondolata a törzsek közötti dinamika. Barátkozol az egyik fajjal, a másik megsértődik. A világ lakói nem statiszták: gyűjtögetnek, építkeznek, akár el is lopják azokat az erőforrásokat, amikre te pályáztál. Papíron ez kifejezetten izgalmas, és őszintén: ez az a rendszer, amiért még most is sajnálom ezt a játékot.

Csakhogy az alapvető játékmenet annyira döcög, hogy sosem jutsz el oda, hogy ezeket igazán élvezd.

Irányítás, ami ellened dolgozik

Hue, a főhős, úgy mozog, mintha nem döntötte volna el, platformjátékban vagy fizikai szimulációban van. Az ugrás egyszerre lebegős és ragadós, mindig pont rosszkor választja a rossz tulajdonságát. Az első pár „egyszerű” ügyességi kihívás után én már messziről kerültem mindent, ami pontos mozgást igényelt.

A harc pedig… furcsa. A játék hangulata békés, már-már cozy, ehhez képest az ellenfelek úgy ütnek, mintha egy soulslike-ból szöktek volna át. Sok életerő, kevés visszajelzés, unalmas összecsapások. A pajzsblokkolás gyakran nem reagál, a parittya célzása pontatlan, és amikor már azon kapod magad, hogy aktívan kerülöd a harcot, ott valami nagyon félrement.

Zárás

A Pine fájdalmas élmény. Nem azért, mert rossz ötletei vannak – épp ellenkezőleg. Hanem azért, mert ezek az ötletek egy technikailag és mechanikailag alkalmatlan csomagban vergődnek. Ritkán mondom ezt: ez a játék nem lett volna szabad, hogy így megjelenjen Switchen.

Talán máshol, erősebb vason, több idővel egészen más beszélgetést folytatnánk róla. Így viszont marad egy ambiciózus koncepció, amit az irányítás, a harc és a technikai állapot együtt húz le a mélybe.