Where The Water Tastes Like Wine

Bevezetés: A víz, ami inkább keserű

A játék világában egy kopár vándor avatárjaként bejárhatod az Egyesült Államok hatalmas térképét, és a célod: történeteket gyűjteni. Nem egy tipikus gyűjtögetős játék, hanem egy olyan narratíva, ahol a történet maga a fegyvered és a valuta. A kezdeti momentumok igazán magával ragadnak, amikor egy beszélő farkassal találkozol, és úgy érezheted, hogy valami igazán egyedülálló dolog várt rád. Az elgondolkodtató hangulatot Sting narrációja adja, ami szintén hozzátesz a különleges atmoszférához. Azonban, amint elindulsz az úton, a játék azonnal visszaesik, és elkezdődnek a lassú, unalmas vándorlások, amik mindent elrontanak.

Játékmenet: A lassú haladás rabságában

A Where the Water Tastes Like Wine legnagyobb problémája, hogy hiába van meg a potenciál, a játékmenet az iszonyú lassú tempóval és a monotonitással mintha teljesen elnyomná a jó ötletet. A játékban az a lényege, hogy egy folyamatosan mozgó, sebességgel nem túlságosan törődő avatárral túrázol végig a hatalmas USA-n. A tempó annyira lassú, hogy egy csiga is azt mondaná, hogy "gyerünk már", miközben az L gombbal próbálkozol picit felgyorsítani, de az eredmény inkább csak annyi, hogy a karaktered gyorsabban megy... egy csiga tempójában.

Az egész játék legtöbb időtöltése a térképen való vándorlás, és bár a történet eleinte jól indul, hamar kiderül, hogy ennek a sétának semmi jelentősége nincs. Még az egész játék legjobb része, a gyűjtögetett történetek cserélgetése sem tudja elvonni a figyelmet a szörnyű tempótól. Ezen felül a játék vizuális megjelenítése nem az igazi: statikus képek, unalmas tájak, és egyfajta béta verzió érzetet keltenek, miközben az egész játék nagyon lassan fut. A grafika lehetne szép, de a lag és az optimalizálatlanság teljesen elvonja a figyelmet.

A történet és a karakterek: Miért nem érkezik meg a jó sztori?

Amit a játék ígér, az valóban ígéretes: több mint 200 történetet kell összegyűjtened, amelyek később eladhatók vagy megoszthatók más karakterekkel. A gond csak az, hogy bár a történetkezdemények valóban érdekesek, az interakciók szinte mindig hiányosak, rövidek és erőltetettek. Ráadásul a történetek sokszor olyanok, mint valami rövidke szösszenet, amit gyorsan átfutsz, és rögtön elfelejtesz. A legjobban sikerült karakterek is alig ragadnak meg az emlékezetedben, és azok a pillanatok, amiknek érzelmileg meg kellene érinteniük, csak elhalványulnak a semmitmondó párbeszédek között.

A történetek cserélgetésének alapja eleinte szórakoztató, de nagyon hamar válik egyfajta kényszeres gyűjtögetéssé, ami nem képes megszólítani a játékosokat. Az egész koncepció működhetett volna, de az interakciók túl merevek, és a történetek gyakran olyanok, mintha nem illenének a hangulathoz. Ahelyett, hogy elmerülnél a személyes élményekben, a játék inkább egy újabb "találd ki, melyik történet passzol" kvízzé válik, ami nem igazán hozza meg a várt élményt.

Zárás: Egy okos koncepció, amit nem sikerült kihasználni

A Where the Water Tastes Like Wine valójában egy elég jó ötlettel indít, de az a bizonyos "valami" nem működik. A szórakoztató narratíva és az érdekes történetkezdések ellenére a játékmenet, az irányítás és a grafika egy olyan szintre csökkenti az élményt, ami már szinte elriasztja a játékosokat. A narratív játéknak ugyan lenne helye a videojátékok világában, de ahhoz sokkal jobban meg kellene tervezni, hogy a történetmesélés izgalmas és szórakoztató maradjon, miközben figyelembe veszik a játékos szórakoztatását is. A játék egyszerűen túl hosszú, túl lassú és túl üres ahhoz, hogy tényleg hatással legyen ránk.