A **Lydia** nem az a játék, amit este ledobsz a kanapéra egy hosszú nap után, mondván „na, lazuljunk egyet”. Ez inkább az a fajta élmény, ami után leteszed a kontrollert, ülsz csendben pár percig, és azon gondolkodsz, hogy *basszus, ezt most tényleg végigcsináltam*. Rövid, tömör, de olyan érzelmi súlya van, amit sok, tízórás játék is megirigyelhetne. Nem harsány, nem didaktikus, mégis pontosan ott üt, ahol kell.
Mikor láttad utoljára egy macska történetét úgy elmesélve, hogy közben szétvered a robotokat? Ja, nem is emlékszem, de a **Super Crush KO** legalább megpróbálja – és, hogy őszinte legyek, bár egy szimpla bunyós játék, nem is olyan rosszul.
Mikor utoljára játszottál egy játékkal, ami sírásra késztetett? Nem, nem a szokásos "de aranyos, felnőttek is zokognak"-féle giccs, hanem valami igazán mély és emberi érzés? Nos, a *To The Moon* épp ezt teszi. Ezt a játékot nem a grafikai csodák vagy a pörgős akció miatt szeretjük, hanem azért, mert olyan dolgokat tár fel, amelyek mindannyiunkat érintenek – és az egész élményt úgy csomagolja, hogy garantáltan maradandó élményt adjon.
Ha valaki azt mondja neked, hogy a *Puzzle & Dragons* sorozat valaha is igazi RPG élményt hozott, akkor ez a játék biztosan nem fogja megerősíteni ezt az állítást. A mobilpiacon már évek óta verhetetlen, és egy csomó spin-off is megjelent, de a *Puzzle & Dragons Gold* valamiért nem hozta azt a szintet, amit várnál. A várakozások, hogy a Switch-en egy újabb izgalmas kalandot kapunk, gyorsan eloszlottak, és amit kaptunk, az messze nem éri el azokat az elvárásokat, amiket egy ilyen sorozattól egy konzolra készült verzió esetén joggal várnánk.