The Last Blade: Beyond The Destiny

Miért érzed úgy, hogy ezt nem is akartad játszani?

Nem arról van szó, hogy a játék szar, de ne várj tőle semmi komoly újítást. A retro feeling viszont teljesen jól elkapja azt a szép, egyszerű harci játékmenetet, amit a '90-es évek végén szerettünk. Ez egy igazi „ne nézd, mi van mögötte” játék, ami a maga idejében tökéletesen működött – de vajon most is megérint minket, vagy csak egy nosztalgikus trükk?

A The Last Blade az a cím, amit ha valaha megpillantottál, biztosan elgondolkodtál, hogy „ezt most miért nem csinálták már régebben is?”. A grafika szép, de nem az a szédületes fényárban úszó mestermű, amit a mai Switch címektől megszoktunk. Az animációk rendben vannak, de az igazi varázslat mégis a harcok közben jön elő, amikor megérzed a súlyos pengék és a precíz mozdulatok súlyát.

Harc közben a halál tánca

A játékmenet gyors és dinamikus, kifejezetten laza, szinte minden ütésnek súlya van, és a karakterek mozgása is jól van ritmizálva. Az egyes harci módok között való váltás, legyen szó a gyorsabb Speed vagy erősebb Power módról, mindegyiknek megvan a maga íze. Az egyikben gyorsan pörögnek a kombo-láncok, míg a másikban inkább a nagy, súlyos csapásoké a főszerep, ami a védekezést és a türelmet helyezi előtérbe.

A játék egyébként tökéletesen megragadja a Samurai Shodown szellemét, de elég könnyedén lehet rajta átsiklani, ha valaki nem figyel eléggé. A legnagyobb probléma talán az, hogy az AI nem mindig a legélesebb kés a fiókban. Néha könnyedén kihasználhatjuk a gépi ellenfeleket, ami valószínűleg a kézikonzolos portok tipikus baja. Ezt talán csak a gyakorlott játékosok érzékelhetik jobban, de ha nem vagy egy nagy harcos, akkor könnyen úgy érezheted, hogy minden küzdelem simán lehozható, akár spammelheted is a támadásokat.

Ami mégis kicsit csalódást okoz

Az egyik legnagyobb pofon az, hogy nem lehet a gombokat átprogramozni. Két gombot használunk, ez oké, de miért nem lehetett az extra gombokat használni egy-egy új mozdulat, például a light vagy hard támadásokhoz? A Switch extra gombjainak figyelembe vétele az alapvető kezelhetőséget már jelentősen javíthatta volna. Egy kis extra kényelmet biztosított volna a játéknak, amit az AI és a „button-mash” mechanikák, nos, nem tudnak pótolni.

A másik nagy csalódás, hogy nincs command list azonnali hozzáférhetőséggel. Így amikor új mozdulatokat szeretnél kipróbálni, mindig elő kell venned a régi, poros kézikönyvet, és az elég fárasztó. Ha nem figyelsz oda rendesen, vagy elfelejtesz egy finomságot, nem tudsz egyből ránézni, hogy mit kellett volna csinálni. A telefonos Google keresés persze segíthet, de az elég faramuci megoldás, ha már 2026-ot írunk.

Miért is kéne mégis kipróbálni?

Ami igazán megfogott a játékban, az a teljesen elbűvölő kis világ, amit a 2001-es mobil platform tökéletesen megidézett. Nem csupán szép, hanem egy elég jól átgondolt csomag, tele apró titkokkal. A karakterek, mint Hibiki, vagy Zantetsu, bár nem kapnak túlzottan komplex háttértörténetet, szépen passzolnak az egyes harci módokhoz, és tényleg képesek egy-egy jó pillanatra rávenni, hogy újra és újra elindítsd a kört.

A bonus tartalmak is tele vannak meglepetésekkel. Az igazi gyöngyszemek az EX módok, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a két alapvető harci stílust vegyítve valami teljesen más kimenetet kapjunk, és ezzel egy új réteget adunk az élményhez.