No More Heroes

Az alapok: egy szórakoztató káosz

A No More Heroes alapvetően egy hack and slash, ami nyílt világ elemeket is tartalmaz, de amit igazán különlegessé tesz, az nem a szokásos játékmenet, hanem az az érzés, hogy nem kell mindent komolyan venni. Travis, a „magát megmenteni vágyó” szuperhős egy assassins’ guild tagja, aki azzal a céllal szedi le a riválisokat, hogy elérje az Egyesült Bérgyilkosok Szövetségének tetejét. Az alap történet roppant egyszerű, és mondhatni alig van jelentősége, de nem is kell, hogy legyen. A tényleges vonzerőt nem a sztori, hanem a humor, a stílus és a szándékos „felesleges” fárasztó játékmechanikák adják.

Ami igazán különleges, az a közti részek szándékos monotonitása. Travis egyes küldetések elvégzéséhez, hogy pénzt keressen, el kell végeznie apró, unalmas munkákat – például füvet nyírni. Ez nem csak unalmas, hanem szándékosan is az, és az egésznek a célja az, hogy az unalom és a monotonitás ellentétben álljon a robbanékony, őrült boss fightokkal, amikért ezeket a feladatokat el kell végezni. Az egész szándékos kommentár a játékok világában uralkodó, szinte végtelen ismétlődő aktivitásokkal kapcsolatban, ami most már igazán rezonál a 2020-as években.

Harc és stílus: vér, disznóság és karikírozott brutalitás

A harc No More Heroes-ben egyszerű, de brutálisan kielégítő. Travis a híres Beam Katana segítségével vágja szét az ellenfeleit, mindezt viszonylag egyszerű irányítással: támadások és védekezés, gyors és halálos végső csapások. A végeredmény egy vérfürdő, ahol a szörnyek darabokra hullanak, és az animációk minden egyes csapással egyre brutálisabbá válnak. Az egész olyan, mintha egy modern, disztópiás Star Wars-filmet látnál, de egy bőven túlzott, művészi szempontból szándékosan eltorzított formában.

A legjobb pedig az, hogy az egész valóságos, szándékos disszonanciát teremt. A hagyományos videojáték-sound effektek és a brutális végeredmény között – miközben mindez egy viszonylag egyszerű hack-and-slash, vicces és sokkoló egyben. Az eredeti Wii verzióban egyes helyeken a legyőzött ellenfelek pixeláltan robbantak szét, pénzeső kíséretében, amit bár szerettünk, de valahol eltüntette a játéknak azt az éles társadalomkritikát, amit az eredeti formájában élvezhetünk. A Switch változat, hála a kiadó okos döntésének, most teljesen kiemeli a durva erőszakot, amely az egész játékot nemcsak szórakoztatóvá, hanem igazán ütőssé teszi.

A portál, ami nem csak jobban fut, hanem sokkal jobban is néz ki

És mi van a porttal? Hát, nem csupán hogy jobban fut, de No More Heroes itt van a legjobb formájában. A Switch-en a játék egy gyönyörű, szinte hibátlan 60 fps-t produkál, amit még handheld módban is simán élvezhetsz, ami elképesztő, ha figyelembe vesszük, hogy a Wii verzió erősen kompromisszumokkal jött ki. Mindez még jobban kiemeli a játék valódi értékét, hiszen nemcsak hogy nem szenved a teljesítménytől, hanem mindezt egy szórakoztató, letisztult élményként hozza.

Miért lesznek a játékosok megosztottak?

Az egész játéknak van egyfajta underground, szubkulturális bája, amit nem mindenki fog szeretni. A vezetési szakaszok, amelyek a városban való utazgatást jelentik, sokszor unalmasak és feleslegesek. A küldetések, amik az egyes karakterekkel kapcsolatosan történnek, szándékosan ismétlődnek és nem nyújtanak komoly kihívást. De éppen itt rejlik a játék valódi szándéka. Travis imádni valóan gusztustalan viselkedése, a szexuális étvágya és a fiatal lányokkal való tiszteletteljesen szánalmas viszonyai szándékosan irritálóak, de szintén kommentárt adnak a videojátékok iparában jelen lévő sztereotípiákhoz és társadalmi jelenségekhez. Ha nem szereted ezt az éles kritikát, akkor No More Heroes valóban nem neked való.