Colossus Down

Egy óriásmechben tombolni jó ötlet, csak kár, hogy itt hamar kiderül: az erő önmagában nem visz messzire.

Egy dühös gyerek, kevés kapaszkodóval

A történet középpontjában Nika áll, egy hétéves csodagyerek, aki úgy dönt, hogy elege van az emberiségből, és egy óriásmech segítségével mindent szétver, ami szerinte „nem menő”. Papíron ez lehetne egy merész, akár provokatív alaphelyzet is, de a játék nem igazán kezd vele semmit. Ha nem játszottál az előzménnyel, a MechaNiká-val, akkor Nika motivációi gyakorlatilag a levegőben lógnak.

Így Nika nem antihős, nem tragikus figura, hanem egyszerűen egy hisztis gyerek, akinek a dühe mögött nincs súly. Pedig játszani a rossz oldalon nem ördögtől való – csak itt hiányzik az ív, ami miatt érdekelne, mi lesz vele a végén.

Mechben ülni jó, sokáig ütni kevésbé

Az irányítás eleinte kifejezetten szórakoztató. Futok, ugrok, püfölök, áramot vezetek az ellenfelekbe, rakétákat lövök. Az egésznek van lendülete, a mech mozgása súlyos, mégis fürge. Az első pályákon még élvezem is, ahogy mindent letarolok.

Aztán feltűnik valami: az ellenfelek nem akarnak meghalni. Az egyszerű gyalogosok is elképesztő mennyiségű ütést bírnak ki, mintha gumiból lennének. Ez nem nehézség, hanem időhúzás. És mivel a harcrendszer nagyon hamar kifutja magát, a későbbi összecsapások gombnyomás-fesztivállá silányulnak.

Van csúszás, kitérés, van egy kis gyógyítás is hűtőfolyadékkal, de ezek nem adnak valódi mélységet. A tempó pörgős, az irányítás pontos, csak épp nincs mit tanulni vagy újragondolni. Amit az első órában tudsz, azt tudod a végén is.

Látványban erős, tartalomban sovány

A Colossus Down prezentációja viszont vitán felül ütős. A rajzolt stílus vagány, a rombolás sokszor kifejezetten viccesen túlzó. A mellékszereplők között felbukkannak karikatúraszerű, valós személyekre hajazó figurák is – van egy boss, aki annyira nyilvánvaló paródia, hogy nehéz nem felnevetni.

A zene funkys, lendületes, jól támogatja az őrületet, a hanghatások pedig eladják a mech súlyát. Itt tényleg érzem, hogy a játék akar valamit mondani stílusban, hangulatban. Csak a játékmenet nem nő fel ehhez.

Potenciál van, fókusz kevésbé

A legfrusztrálóbb az egészben az, hogy látom a lehetőséget. Ha több ellenségtípus, változatosabb pályák, mélyebb harcrendszer lenne, simán működhetne ez az egész. Így viszont a játék túl hamar elfárad, és mire igazán belemelegednék a rombolásba, már untat.

Ez tipikusan az a cím, amiről azt mondom: egy jobb folytatásban ez nagyon rendben lehetne. Itt és most viszont inkább egy hangos, színes próbálkozás, mint egy emlékezetes élmény.

Zárás

A Colossus Down remekül néz ki, jól szól, és az első percekben még el is hiteti velem, hogy valami nagy őrület következik. Aztán kiderül, hogy a rombolás mögött nincs elég tartalom. Mechben ülni jó, de ha nincs mit tanulni, nincs mit várni, akkor az egész csak zaj lesz.

Szórakoztató villanás, de hamar kihuny.