Kevés shoot ’em up van, amitől ma is libabőrös leszek, de amikor a Darius zenéje felüvölt, és egy biomechanikus rémhal kitölti a képernyőt, még mindig ugyanazt érzem, mint régen az árkádtermek félhomályában.
A **Phoenix Wright**-féle Ace Attorney-játékokkal az a helyzet, hogy sok mindent elnézünk nekik. Elnézzük, hogy a bizonyítékok néha a semmiből kerülnek elő, hogy az ügyész vörös arccal üvölt, hogy a tanúk nyilvánvalóan hazudnak, és hogy a jogrendszer nagyjából úgy működik, mint egy délutáni rajzfilmben. Ez mindig is része volt a bájuknak.
Aki ismeri a belt-scrolling verekedős játékokat, annak biztosan eszébe jutnak a klasszikusok, mint a *Final Fight* vagy a *Teenage Mutant Ninja Turtles*.
London, titokzatos események, egy hatalmas földalatti hálózat és három, egymással összefonódó sors. A *Last Stop* alapvetően egy olyan játék, ami a történet erejére épít, miközben az interakciókat alárendeli a narratívának. De vajon elég erősek a történetek ahhoz, hogy a játékmenet gyengébb pillanatai ne rontsák el az élményt?
**Kevés JRPG van, ami már az elején jelzi, hogy nem csak játszani fogok vele, hanem időnként vitatkozni is.**