YU-NO: A Girl Who Chants Love At The Bound Of This World

Történet és szerkezet – idővonalak között bolyongva

A Yu-No középpontjában Takuya Arima áll, aki egy különleges eszköz segítségével párhuzamos idősíkok között ugrálva próbálja megfejteni apja eltűnésének rejtélyét. Ez a rendszer ma is lenyűgöző: nem egyszerű elágazásokról van szó, hanem egymásra épülő, visszacsatoló idősíkokról, ahol a megszerzett információk új lehetőségeket nyitnak meg máshol.

A játék eredetileg a ’90-es években játszódik, egy japán tengerparti kisvárosban, és már az első órákban nagyon erős atmoszférát épít. Képernyőről képernyőre haladunk, megfigyelhetjük a környezetet, tárgyakat, szereplőket. Ezek az interakciók gyakran hosszú, részletező leírásokba torkollnak – néha még az airól is oldalakon át olvasunk. Elsőre feleslegesnek tűnik, de idővel világossá válik, hogy ez a lassú tempó mennyire fontos a hangulat és az információadagolás szempontjából.

Játékmenet – olvasás, olvasás, még több olvasás

Egy-egy képernyőn akár hét-nyolc különböző megfigyelési pont is lehet, és a játék gyakran elvárja, hogy mindet kimerítsd, mielőtt továbbléphetsz. Ez nem puzzle a klasszikus értelemben, inkább narratív kapu: ha mindent tudsz, akkor mehetsz tovább. Ezek a pontok szépen rétegzik Takuya belső monológját és a világot, de időnként megakasztják a ritmust.

A teljes történet körülbelül 40 órás, és ez alatt a játék tényleg komolyan veszi magát. Nem siet, nem akar folyamatosan jutalmazni – elvárja, hogy együtt lélegezz vele.

Főhős és karakterek – nehéz együtt élni velük

Takuya Arima az egyik legnehezebben tolerálható főszereplő, akivel vizuális regényben dolgom volt. Gondolatai, megjegyzései és reakciói alapján kezdetben egy perverz, éretlen kamasznak tűnik, akinek komoly viselkedési gondjai vannak. A játék előrehaladtával azért megvillan némi karakterfejlődés, de ez lassan érkezik, és nem mindig ellensúlyozza az első benyomást.

A női karakterek sem járnak sokkal jobban. Ami a ’90-es években merésznek vagy provokatívnak számított, az ma gyakran archetípusos és kínos. A dating-sim elemek – megfigyelési opciók, kétértelmű párbeszédek, nyíltan szexualizált interakciók – szervesen beépülnek a történetbe, de ettől még nehéz őket megvédeni. A játék már az első percekben panty-shotokkal indít, és ez a tónus végigkíséri az élményt.

Prezentáció – szépen felújítva, de lelketlenebben

A remake kapott új zenét, teljes szinkront és szép háttérrajzokat, ezzel nincs gond. A karakterdizájn viszont modernizálva lett, és szerintem itt tört el valami. Az új, generikus anime stílus elvesz sokat abból a markáns, kicsit nyers ’90-es évekbeli hangulatból, ami az eredetit különlegessé tette. A PC-98-as portrék sokkal jobban passzoltak ehhez a világhoz – itt viszont minden kicsit túl steril, túl „mai”.

Ez ízlés kérdése, de számomra a remake ezen a ponton inkább tompította, mint felerősítette a játék egyéniségét.

Összegzés

A Yu-No kétségtelenül alapmű. Nélküle ma nem léteznének olyan vizuális regények, mint a Steins;Gate vagy a Danganronpa. A párhuzamos idősíkokra épülő narratívája még ma is lenyűgöző, és a történet ambíciója vitathatatlan. Ugyanakkor ez a remake rávilágít arra is, mennyire öregedett rosszul a játék egyes elemeiben.

A perverz párbeszédek, az archetípusos női karakterek és a modern, jellegtelen dizájn együttese miatt ez már nem az a Yu-No, ami egykor forradalmi volt. Fontos, tanulságos, de nehéz szeretni – és talán inkább tisztelni érdemes, mint élvezni.