Ultra Street Fighter II: The Final Challengers

Nos, most megkaptuk. Ultra Street Fighter II: The Final Challengers címmel, egy Switch-exkluzív verzióval, amely a '92-es klasszikust próbálja egy olyan 21. századi köntösbe öltöztetni, amiben mindenki kedvére válogathat – a nosztalgiától a frissítésig.

Vissza a múltba – de miért?

Mielőtt belevágnánk, vegyük észre, hogy a kérdés igazából nem az, hogy szükség van-e egy újabb Street Fighter II-re, hanem inkább az, hogy miért pont most? A Switch adta lehetőségek csábítanak, de néha úgy érzem, hogy a Capcom kicsit elfelejtette, hogy már régóta eltelt pár évtized az első megjelenés óta, és hát azóta elég sok dolog történt a harcolós műfajban. A mozgások, a kombinációk és az összhang sokkal bonyolultabb lett más játékokban. Mégis, mikor elindítom a játékot, valahogy minden a helyére kerül.

A játékmenet: A régi bűvölet

Mi az, ami igazán működik? Kezdjük a legfontosabbal: a játékmenet. Még mindig pazarul kifinomult, és minden egyes ütés, rúgás és különleges mozdulat olyan, mintha a rendszer molekuláit is megmozdítaná. Ha régen is szeretted, akkor most se csalódsz. A harcosok személyisége, a pályák, a tempó – minden a régi formájában, de kicsit csillogóbb, kicsit simább. Nem véletlen, hogy még mindig a legismertebb és legkedveltebb verekedős játékok egyike.

Az, hogy minden karakternek megvan a maga erőssége és gyengesége, továbbra is az alapja a játéknak, és amikor te is azon kapod magad, hogy „na végre egy jó shoryuken!”, akkor érzed igazán, hogy miért nem tudsz elszakadni ettől a játéktól.

A grafika: HD, de miért ennyire karcsú?

A Ultra Street Fighter II grafikai frissítése nem hagy teljesen hidegen, de azért nem is pörögtem fel tőle. Az új HD grafikák szépek ugyan, de valahogy mégis olyan műanyagosan érződnek. A karakterek egy kicsit szögletesek, a mozgásuk pedig gyakran olyan, mintha egy papírból vágták volna ki őket. A régi, pixel-alapú grafikák sokkal otthonosabbnak tűnnek. És ha már a nosztalgia szóba került: tényleg nem lehetett volna egy kicsit többet belevinni a mozdulatok fluiditásába? A hangulat ott van, de a látvány nem nyújt olyan "wow" érzést, mint amire talán számítottam volna.

Új karakterek: Tényleg?

A két új karakter, Evil Ryu és Violent Ken, igazi csalódást okoznak. Kicsit olyan érzés, mintha a Capcom inkább csak gyorsan felhúzott volna pár új bőrszínt a régi karakterekre. Nem azt mondom, hogy ne lenne szórakoztató velük játszani, de ha azt várod, hogy valami teljesen újat kapj, akkor inkább kerüld őket. Ráadásul az egész Buddy Mode is egy hatalmas üresjárat: ők nem adnak semmi érdemlegeset hozzá az élményhez, legfeljebb azért választod őket, hogy kicsit variálj.

A különleges módok: A *Way of the Hado* rettenetesen félrement

Van egy különleges mód is, a Way of the Hado, amiről előre figyelmeztetlek, hogy inkább hagyd ki. A motion controlok egyáltalán nem működnek úgy, ahogy kéne, és igazából nem is egy élvezetes része a játéknak. Az egész olyan, mintha valami vicces, de röhejes próbálkozás lenne, hogy a Switch vezérlőjét "kihasználva" próbáljanak valami újat hozni. A végeredmény egy rossz házibuli trükk, amit egyszer kipróbálsz, aztán örökre felejtesz.

Online mód: Miért olyan üres?

Az online mód is érdekes, de semmi kiemelkedőt nem kínál. A várakozás a mérkőzésekre kicsit hosszú, és igazából nem érzem, hogy bármi igazán új vagy izgalmas történt volna ezen a téren. Persze, ha versenyezni akarsz a barátaiddal, akkor azért van értelme, de a világméretű harcok még kicsit fejlesztésre szorulnak.

Értékelés: 7 / 10 - Tökéletesen szórakoztató, de nem az igazi forradalom