The Raven Remastered

Bevezetés

A The Raven a klasszikus krimi-regények, mint Agatha Christie munkái előtt tiszteleg, és ha valaha is imádtad a "ki a gyilkos?" típusú történeteket, akkor nem lesz nehéz ráhangolódni. Az egész játékmenet a történet köré építkezik, és a karakterek közötti interakciók révén haladunk előre, miközben szép lassan eljutunk a végső megfejtésig. A kérdés csupán annyi: mi történik akkor, ha a remaster többet várt volna, mint amit a készítők adtak?

A történet jól megírt, a karakterek szórakoztatóak, és nem mellesleg, az írásra is ügyeltek – egyfajta borongós, mégis szellemes hangulatot adva a sötétebb pillanatoknak is. Az alapvető játékmenet egy klasszikus point-and-click, ahol a párbeszédek és a környezeti puzzle-k váltogatják egymást. Néhány elgondolkodtató feladat, pár cseppnyi akció és rengeteg titok, amit felfedezhetsz.

A játékmenet

A játékmenet során, mint minden jó régi krimiben, a legfontosabb a logika, a párbeszédek és az, hogy miként oldasz meg különböző környezeti problémákat. Először minden simán megy: begyűjtesz pár kulcsfontosságú tárgyat, összeolvasztod őket, megoldasz egy-egy rejtélyt – nem túl bonyolult, de ügyes. A játék tényleg jól bánik a lehetőségekkel, és megadja azt az élményt, ami egy kriminek jár, és közben nem fáraszt túlzottan. A párbeszédek és a felfedezés folyamata adja az igazi vonzerőt. A nyomozás közben pedig folyamatosan tartsuk szem előtt: a végső cél nem csupán a logikai rejtvények megoldása, hanem a gyilkos kilétének kiderítése. Ez segít fenntartani az izgalmat.

Ami igazán érdekessé teszi a játékmenetet, az a 60-as évek hangulata, amit remekül megelevenítenek a helyszínek, a kosztümök és az építészet. Minden egyes pálya egy-egy új helyszínt mutat be, a történet pedig szépen adagolja a feszültséget, miközben mindig ott van az a bizonyos "képzeld el, mi történik, ha a következő ajtó mögött ott van a válasz" érzés. Igazi klasszikus krimibe csöppenhetünk, ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a történet.

A remaster

És most jön a csavar: miért nem elég egy jó történet és a szórakoztató játékmenet, ha a remaster grafikai megvalósítása elég... furcsa? A játéknak sikerült visszaadnia az eredeti stílust, viszont a karakterek arca, mintha egy blenderen keresztül néznénk őket. A világ és a környezet jól van megrajzolva, de az emberi karaktermodellek olyan szinten elrontják az összképet, hogy szinte zavaróvá válik. Nyilván nem vártunk Pixar szintet, de egy kicsit simább, élethűbb modellezés nem ártott volna.

Ami viszont kifejezetten tetszett, az a hangtervezés. A zenék gyönyörűen illeszkednek a játék atmoszférájába, a szinkronhangok pedig szinte minden karakterhez passzolnak. A játék tehát nagyon jól dolgozott az audioelemekkel, és ezt semmiképp nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert a hangok valóban hozzájárulnak a játék hangulatához.