Super Punch Patrol

Ez egy tiszta, őszinte beat ’em up. Semmi sallang, semmi modernkedés. És már az elején közli: itt bizony nem fogsz lazítani.

Kemény, de nem aljas

A Super Punch Patrol kifejezetten nehéz. Nem „kicsit retrósan csípős”, hanem rendesen odacsap. Normál nehézségen az első pár próbálkozásomnál a harmadik pálya környékén elfogytak a folytatások, és csak ültem, néztem a képernyőt, hogy na jó, ezt most komolyan gondolja.

A continue-rendszer különösen kegyetlen: ha elhasalsz, mehetsz vissza a pálya elejére. Nem checkpoint, nem kegyelem. Érdekes módon kooperatív módban ez nincs így – ott ott folytatod, ahol elvéreztél –, és nehéz nem azt érezni, hogy ezt az egyjátékos mód is megérdemelte volna. Ha a cél az volt, hogy ne legyen túl könnyű, kevesebb kredit is elég lett volna.

Persze lejjebb lehet venni a nehézséget, de a játék igazi arca akkor jön elő, amikor megtanulod olvasni az ellenfeleket. Itt nincs rohanás. Ha bekerítenek, meghalsz. Pont. Figyelni kell, ki honnan jön, ki mivel támad, és melyik mozdulatod mire hatásos.

Harc, ritmus, túlélés

Van egy kétségbeesett támadásod az X gombon, de ez az egészségből dolgozik, és akkor is fáj, ha mellémegy. Ráadásul Anders esetében van egy rövid „töltési” idő, ami alatt ugyanúgy kaphatod az ütéseket. Gyakran jobban jártam azzal, ha hagytam magam feldobni, mint hogy hősiesen elégjek egy rossz pillanatban elsütött támadással.

Ez elsőre frusztráló, de sosem éreztem igazságtalannak. Amint ráérzel a karakteredre és az ellenfelek gyenge pontjaira, a harc meglepően taktikus lesz. Nem az a régi, pénzfaló arcade szemétkedés, hanem egy szigorú, de következetes rendszer.

Kevés pénzért sok pofon

Akárhogy nézem, a Super Punch Patrol keményebb, mint a már amúgy sem barátságos Streets of Rage 4. De van egy fontos különbség: ez kevesebb mint egy ebéd ára. Ennyi pénzért pedig elképesztően sok játékot kapsz.

Három alapkarakter van, nem radikálisan eltérőek, de mindegyiknek van valami apró előnye, amit a másik kettőből hiányolni fogsz. A klasszikus ütés–rúgás kombók mellett van dash támadás dupla D-pad érintéssel, ami meglepően hasznos, és a sávváltás fel-le dupla nyomásával sokszor életmentő.

Hordók, torták, felkapkodható fegyverek – minden kötelező elem a helyén van. És igen, van itt pár egészen pimasz átemelés is a Streets of Rage-ből: egy jetpackes bossnál konkrétan felnevettem, annyira ismerős volt a szitu. A végső harc pedig szinte szemtelen – de van benne egy csavar, ami hangosan megnevettetett.

Stílus és tempó

A rajzolt grafika tökéletesen passzol ehhez a fajta játékmenethez. Olyan, mintha golyóstollal firkálták volna fel az egészet egy füzet szélére, mégis mindig kristálytiszta, mi történik a képernyőn. 60 fps, akkor is, amikor tele van ellenféllel a pálya. Itt nem a technika gáncsol el – ha hibázol, az a te hibád. És ez így van jól.

A zenét Arne Hörberg szerezte, és simán hozza a klasszikus Capcom arcade bunyók hangulatát. Pörget, húz, nem enged lankadni. Pont azt csinálja, amit kell.

Zárás

A Super Punch Patrol egy greatest hits válogatás – de hát pont ez a lényege a greatest hitsnek. Ezek a dolgok működnek. Itt nincs öt pályánál több, de mindegyik kemény, és idő kell, mire tényleg legyőzöd a játékot. A feloldható karakterek és kosztümök miatt van miért visszatérni, az ára pedig gyakorlatilag vicc.

Ez egy kis, harapós, őszinte beat ’em up, ami nem kér bocsánatot azért, hogy nehéz. És ezért nagyon könnyű megszeretni.