Summer In Mara

Van az a játék, ami annyira nyugodt akar lenni, hogy közben teljesen elfelejti, miért jó egyáltalán játszani.

Ígéretes álom, homokba rajzolva

Amikor anno megláttam a Summer in Marát, azonnal beugrott két biztos kapaszkodó: Wind Waker szellős tengere és a Harvest Moon békés mindennapjai. Egy csipet farmolás, egy csipet kaland, egy csipet „jó itt lenni” érzés. Papíron ez a kombináció szinte verhetetlen.

A valóságban viszont ez a játék inkább emlékeztet egy gyönyörű nyaralásra, ahol minden szép, csak épp nincs mit csinálni, és a programfüzetben minden pont ugyanoda vezet vissza.

Egy történet, ami sosem akar megérkezni

Koa története alapvetően aranyos: hajótörött gyerek, titokzatos tenger, halféle nagymama, békés sziget. Van benne potenciál, van benne misztikum, és az első órákban még el is hiszem, hogy ebből lesz valami.

Aztán elindul a „beszélj vele – nem akar beszélni – beszélj mással – csinálj neki szívességet – menj vissza” típusú küldetéshurok, és soha többé nem áll meg. Nem túlzás: a játék lényegében egyetlen, végtelenített fetch quest, ami egyre abszurdabb indokokat talál ki arra, hogy miért kell újra és újra hajóra szállnom.

A legrosszabb, hogy ezeknek a köröknek nincs érzelmi súlya. Nem tanulok meg semmit a világról, nem kerülök közelebb a szereplőkhöz, nem bontakozik ki semmi. Csak telik az idő. A történet nem lassan mesél – egyszerűen nem mesél.

Zelda + Stardew? Inkább egyik sem

A játékmenet papíron megint csak jól hangzik: felfedezhető szigetek, saját farm, horgászat, állattartás, crafting, dungeon-szerű helyek. Csakhogy minden mechanika úgy van kialakítva, mintha félne attól, hogy a játékos esetleg hibázik.

A farmolás például teljesen tét nélküli. Nem locsolod a növényt? Semmi baj, majd később nő meg. Elfáradsz? Elájulsz, de nem történik semmi. Elalszol napokat egymás után? A világ türelmesen vár. Nincsenek évszakok, nincs időnyomás, nincs következmény.

És itt válik világossá, mi a baj: ha nem lehet veszíteni, akkor nyerni sem lehet. Minden tevékenység egyformán súlytalan, minden döntés következmény nélküli. A stamina-rendszer is csak dísz, mert soha semmi nem büntet igazán.

Utazás, ami fáraszt, nem felszabadít

Koa csak a saját szigetén tud farmolni és craftolni, ami önmagában nem lenne gond, de a játék folyamatosan elküld más szigetekre. Ez azt jelenti, hogy minden apró előrelépés egy oda-vissza hajókázással, töltőképernyőkkel és üres tengeri szakaszokkal jár.

A Wind Waker tengere azért működött, mert kaland volt. Itt inkább kötelező menet. Nem felfedezek, hanem ingázom.

Nyugalom mindenek felett – túlzottan is

A Summer in Mara büszkén hirdeti magát „relaxáló élményként”, és ezt komolyan is veszi. Olyannyira, hogy közben teljesen kiszedi az élményből a feszültséget, a kihívást, az izgalmat. Nem marad más, csak egy monoton rutin, ami nem jut el sehová.

Ez nem „cozy”, hanem üres. Olyan, mintha egy végtelen vasárnap délutánba ragadnál, ahol már nincs mit csinálni, de még nem jött el az este.

Ami viszont tényleg működik

És itt jön az igazságtalan rész: a játék gyönyörű. A szigetek hangulata, a színek, a fények, az egész trópusi világ olyan békét áraszt, hogy az ember akarva-akaratlanul mégis hajózik tovább. Nekem folyton a Super Mario Sunshine jutott eszembe, az a fajta napsütéses derű, ami önmagában képes mosolyt csalni az arcra.

A karakterportrék szépek, az intró animáció kifejezetten jól sikerült, a zene pedig kellemes, ukulelés, fuvolás, háttérben duruzsoló. Ez az audiovizuális csomag sokkal jobb játékot érdemelt volna.

Zárás

A Summer in Mara számomra egy szomorú példa arra, amikor a hangulat önmagában nem elég. Lehet bármilyen szép a világ, ha nincs benne tartalom, ritmus, tét. Ez a játék nem azért unalmas, mert rosszindulatú, hanem mert túlságosan fél attól, hogy megdolgoztasson.

Ha cozy farmos élményre vágysz, ott a Stardew Valley vagy a Rune Factory 4. Ha szabad kalandra, ott a Breath of the Wild. A Summer in Mara ezek árnyékában nem alternatíva, csak egy szép, de üres képeslap.