SteamWorld Quest: Hand Of Gilgamech

Ritka az a pillanat, amikor egy kártyaalapú harcrendszer már az első órában eléri nálam azt a bizonyos „na, ebből még nem elég” állapotot, de itt pontosan ez történt.

Ismerős világ, új szabályokkal

Az Image & Form eddig is mesterien mozgott a SteamWorld-univerzumban, de mindig volt bátorságuk műfajt váltani. A Quest már első ránézésre ismerős, mégis más: fantasy köntös, lovagok, alkimisták, egy kis önirónia, és az a jellegzetes SteamWorld-humor, ami sosem harsány, inkább cinkosan mosolyog rád. Armilly, a túlbuzgó ifjú lovag azonnal belopta magát a szívembe, főleg azzal, ahogy harmadik személyben kommentálja saját hőstetteit, miközben a csapat többi tagja szemmel láthatóan már a harmadik „jaj, ne már” fázisban jár.

A világ oldalnézetes „szobákból” áll össze, mint egy gondosan megrajzolt társasjáték tábla. Kincsek, törhető tereptárgyak, kisebb-nagyobb kerülők – nincs túlbonyolítva, de pont elég ahhoz, hogy ne csak A-ból B-be rohanjak. A harc előtti első csapás lehetősége pedig kellemes taktikai előny, ismerős érzés a Paper Mario-vonalról, és mindig jólesik, amikor egy csatát már mínuszból indít az ellenfél.

A harc íze és tempója

A SteamWorld Quest igazi lelke a harcrendszer, és itt érzem azt, hogy az alkotók pontosan tudták, mit akarnak. A kártyák húzása, a három akció kiválasztása körönként, az SP-mérő menedzselése mind olyan ritmust ad, amit gyorsan megérez az ember. Nem kapkodós, nem is álmos – inkább olyan, mint egy jól beállított taktikai párbaj, ahol minden döntésnek súlya van.

Kifejezetten szerettem, hogy a rendszer engedi a „na, most nagyot ütünk” pillanatokat. A Heroic Chain mechanika például pont az a kis plusz, amitől egy jól sikerült kör után hátradőltem a kanapén. Nem azért, mert bonyolult, hanem mert kielégítő. És igen, az a bizonyos gyorsítás gomb… bekapcsoltam, és onnantól eszem ágában sem volt kikapcsolni. Olyan, mintha az egész játék azt mondaná: „nyugi, haladhatsz a saját tempódban”.

Szépen csiszolt rutin

A kártyák fejlesztése, a pakli finomhangolása, az ellenfelek elemi gyengeségeinek kihasználása mind ismerős terep, és ezt a játék nem is akarja letagadni. Itt nincs forradalom, csak precíz kivitelezés. Néha eszembe jutott a Battle Chasers: Nightwar, főleg a harcok színessége és a rendszer letisztultsága miatt, és ez nálam inkább bók, mint kritika.

A nehézségi szintek korrektül vannak belőve. Alapfokon végig éreztem a kihívást, de sosem éreztem igazságtalannak. A történet kiszámítható, de szerethető, pont olyan, mint egy jól ismert fantasy regény a polcról: tudod, hova fut ki, mégis élvezed az utat.

Ami hiányzik – és ami marad

És mégis, valahol a sok jól működő rendszer között ott motoszkált bennem egy furcsa hiányérzet. Mintha minden a helyén lenne, de hiányozna az a bizonyos extra csavar, amitől klasszikussá válik. Nem nagy dolog, inkább csak egy apró fűszer, ami még emlékezetesebbé tenné az élményt. Ettől függetlenül több mint tizenhat órát simán beletoltam, és egy percét sem bántam meg.

Zárás

A SteamWorld Quest egy rendkívül jól összerakott, szerethető kártyás szerepjáték, ami pontosan azt adja, amit ígér. Nem akarja megváltani a műfajt, de amit csinál, azt magabiztosan, stílusosan és szívvel-lélekkel teszi. Ha elfogadod, hogy ez nem a SteamWorld Dig 2-féle „villámcsapás”, hanem egy stabil, ízes fogás, akkor nagyon jól fogsz lakni.