Star Trek: Resurgence

Egy ponton azon kaptam magam, hogy nem játszom, hanem szolgálatban vagyok.

Egy epizód, két nézőpontból

A Resurgence alapötlete elsőre egyszerű, de okos: két főszereplőn keresztül mesél el egy klasszikus Trek-történetet. Jara Rydek elsőtisztként a parancsnoki lánc felső szintjén lavírozik politika, presztízs és erkölcs között, míg Carter Diaz egy alsóbb rangú mérnökként a hajó „alsó fedélzetein” él, ott, ahol a döntések következményei igazán csattannak.

Ez a kettősség azonnal működni kezd. Nem egy mindenre alkalmas szuperkaraktert irányítok, hanem két nagyon különböző nézőpontot, és ettől az egész hajó élőbb lesz. A USS Resolute nem díszlet, hanem munkahely. Olyan, mint amikor a TNG vagy a DS9 tényleg időt szánt arra, hogy megmutassa: ezek az emberek dolgoznak, vitatkoznak, hibáznak.

Játékmenet? Inkább ritmus

Fontos tisztázni: ez nem egy hagyományos értelemben vett videojáték. A Resurgence egy interaktív vizuális regény, minimális mozgással, statikus kamerákkal és ikonokra kattintós interakciókkal. Switch-en – főleg kézben tartva – ez még hangsúlyosabb, itt tényleg nincs sétálgatás, csak jelenetek egymás után.

És tudod mit? Nem baj.

A tempó feszes, a jelenetek rövidek, a „feladatok” – tricorderes szkennelés, izoliner chipek rendezgetése, sugárnyalábok modulálása – pont annyira játékosak, hogy ne zökkentsenek ki. Nem ezek adják az élményt, hanem az, ami közben történik. A párbeszédek, a hangsúlyok, a pillanatok, amikor érzed, hogy most valamit elrontottál… vagy épp nagyon eltaláltál.

Írás, hangulat, Star Trek-vérvonal

A Resurgence ott nyer igazán, ahol a legtöbb Star Trek-játék elbukik: érti, miért működött a sorozat. Nem csak a fázerek, nem csak a vörös riasztás, hanem a morális dilemmák, az egymásnak feszülő érdekek, a „mi a helyes, ha nincs jó megoldás” típusú kérdések.

Az írás kifejezetten erős. A fejezetcímek, a dialógusok ritmusa, az egész előadásmód olyan, mintha egy elveszett középidős DS9-epizódot találtam volna egy VHS-doboz alján. A zene nem ikonikus, de tökéletesen hozza azt a ’90-es évekbeli sci-fi aláfestést, amitől az egész otthonos lesz.

A szinkronmunka és az arcanimáció meglepően jó. Carter Diaz lazább, „Geordi-féle” jelenléte remekül ellenpontozza Rydek kimért, parancsnoki stílusát. És igen: Spock és Riker felbukkanása nem olcsó fanservice. Természetesek, hitelesek, és nem lopják el a show-t.

Technikai realitások és kis döccenések

Ez nem egy nagy költségvetésű produkció, és ezt nem is rejti véka alá. Switch-en a kép néha puha, az átvezetők kissé darabosak, az akciók és reakciók között előfordul egy-egy kínos szünet. A QTE-k továbbra is olyanok, mint egy rossz szokás, amiről már régen le kellett volna szoknunk.

Van itt-ott egy kis jank: eltűnő-fejfedők, furcsán felbukkanó mellékszereplők, apró folytonossági hibák. De valahogy… nem zavaróak. Mert a rendezés, a kameramunka és a hangulat annyira eltalált, hogy az agyam gyorsan megbocsát.

Döntések súlya és utóíz

A döntések valóban számítanak, még ha nem is mindig látványosan. Kapcsolatok alakulnak, sérülnek, néha végleg. Az egyik karaktert például következetesen elutasítottam – Starfleet-stílusban, de határozottan –, és ennek lett következménye. Nem biztos, hogy egy másik végigjátszásban ugyanez történne.

A befejezés viszont… nos, az én befejezésem hagyott bennem egy kis hiányérzetet. Egy fontos szál nyitva maradt, és ez nem az a „gondolkodjunk rajta” típusú lezárás volt, hanem inkább egy „mintha hiányozna egy jelenet” érzés.

Zárás

A Star Trek: Resurgence nem a Best of Both Worlds. Nem az az epizód, amit újra és újra előveszel. De egy nagyon korrekt, tartalmas középszezoni rész, amit öröm volt végigélni. Ha hiányzik az a Star Trek, ahol kompetens emberek próbálnak jót tenni egy bonyolult univerzumban, akkor ez a játék pontosan azt adja vissza.

És igen: kimondani, hogy „Engage”, még mindig jó érzés.