Smoke And Sacrifice

Van az a pillanat, amikor egy játék már az első percekben közli veled: itt most nem lesz kényelmes, és jobb, ha ezt elfogadod.

Egy világ, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen

Sachi egy idilli faluban él, ahol minden zöld, békés és… hát, gyanúsan tökéletes. A közösséget egy mechanikus Napfa tartja életben, cserébe viszont az elsőszülött gyerekeket időről időre feláldozzák egy lézerrel. Igen, ezt jól olvastad. Sachi hét éve már „túl van rajta”, de amikor elkezd repedezni a világképe, vele együtt az enyém is. Innen indul az egész, és innen csúszunk le egy füsttel teli alvilágba, ahol semmi sem az, aminek látszik.

Ez a narratív alap elég erős ahhoz, hogy az ember ne csak legyintsen rá. Nem tolja túl a szimbolikát, de azért világos, hogy itt társadalmi rétegekről, kizsákmányolásról és kényelmes hazugságokról van szó. Finoman, de határozottan.

Kézzel rajzolt nyomor és túlélő-flow

Az első, ami igazán megfogott, az a látvány. Háromdimenziós mozgás, de minden kézzel rajzolt 2D-ben – ettől az egésznek van egy furcsa, mesekönyves, mégis nyomasztó hangulata. Nekem folyamatosan a SteamWorld Dig ugrott be, csak itt kevesebb a vicc és több az izzadtságszag.

A túlélés nem opcionális. Gyűjtögetsz, craftolsz, javítasz, újra craftolsz, majd megint javítasz. Az eszközeid romlanak, az ételek megromlanak, te pedig állandóan azon vagy, hogy épp mi fog a kezedben szétesni. Ez nem az a fajta túlélés, ami adrenalint pumpál, inkább egy lassú, szorongató nyomás. És működik.

A harc egyszerű, de nem buta. Ütés, gurulás, pozicionálás. A hitboxok megbocsátóak, de ha megállsz, véged. Érezhetően arra nevel, hogy mindig mozgásban legyél, különösen később, amikor már nem csak egy-két füstös rémség jön szembe.

Biome-ok, amik lassan összefolynak

Hat különböző területet jártam be: erdőket, jeges pusztákat, ipari zónákat. Mindegyiknek megvan a saját hangulata, saját ellenségei, de idővel azért elkezdenek összemosódni. Nem rondák, sőt, tele vannak részlettel, csak a meglepetés ereje kopik meg egy idő után.

A térkép, a feladatlista és a gyorsutazás hál’ istennek segít, mert különben könnyű lenne elveszni – nem csak fizikailag, hanem fejben is. Itt tényleg fontos a rendszeres mentés, mert a játék nem mindig kegyes, főleg amikor visszatöltéskor már hallod, hogy valami rád ront, mielőtt bármit csinálhatnál.

Az inventory: a játék saját ellensége

Őszintén: az inventory kezelése az, ahol a Smoke and Sacrifice a legtöbbet rúg saját magába. Papíron 56 slot nem kevés, gyakorlatban viszont az egész átláthatatlan, pakolgatás közben minden elcsúszik, és handheld módban konkrétan hunyorogni kell.

Touchscreen támogatás van, ami jól hangzik, de a gyakorlatban inkább csak félmegoldás. Ráadásul nálam kétszer is kifagyott a játék érintéses vezérlés közben. Nem tragédia, mert úgyis megszállottan mentettem, de azért bosszantó.

Zárás

A Smoke and Sacrifice nem akar mindenki kedvence lenni, és ez látszik rajta. Komor, makacs és néha kifejezetten kényelmetlen – de ha ráérzel a ritmusára, van benne egy furcsa, nyomasztó flow, ami beszippant. Nem hibátlan, sőt, néha kifejezetten türelmet kér, de cserébe ad egy világot, ami nem ereszt könnyen.