STALKER: Shadow Of Chornobyl

A Zóna és a műfaj keveréke

A játék nemcsak a címével adja el magát, hanem a zsigeri atmoszférájával, amit nem túlzás nyomasztónak nevezni. A Zóna – a Csernobil környékén elterülő szennyezett terület – nem egy hagyományos játszótér, hanem egy szintén elhagyott, veszélyekkel teli világ, ahol minden egyes lépésedet élet-halál kérdése. A sztori középpontjában ott van a Marked One, akinek semmire sem emlékszik, viszont egyvalami világos: meg kell ölnie Strelokot. Az egész játék hangulata, a pusztulás, a borongós épületek, az egymásnak feszülő túlélők és mutánsok egy erőteljes, de kemikáliákkal teli elegyet alkotnak. A valaha félelmetesnek szánt épületek már nem többek, mint koszos, penészes romok, melyek mégis megfogják az embert.

A történet előrehaladtával a játék nem csak egy egyszerű küldetés követése, hanem egy folyamatos felfedezés, egy-egy mellékküldetés, amik mindegyike új perspektívát ad a Zóna világáról. Lehet, hogy az ember éppen egy bandita csoportra bukkan, máskor egy megfáradt túlélő történetére, de a játékmenet nem hagyja, hogy csak úgy átfussunk rajta. Minden perc egy új meglepetés, egy-egy új veszély, ami csak arra vár, hogy lesújtson.

Az irányítás és a harc

Most, hogy egy Switch konzolon próbálkozom, egyértelműen érzem, hogy a portolás minősége elsőre remekül hozza a régi élményt. Az FPS-es harcok, amik a PC-s verzióban is elég kemények voltak, most egy kicsit más érzést adnak, de nem feltétlenül rosszabbat. A Switch kontrollerrel való célzás eleinte kicsit nehézkes, de miután megszoktam, elmondhatom, hogy a pontos lövések és az újragondolt célzási rendszer jól működik. A gyroszkópos irányítás is jól jön, ha valaki hajlandó extra energiát fektetni abba, hogy éles helyzetekben a háta mögé is pontosan lőjön. Az irányítás tehát hozza a megszokott élményt, de nem könnyítettek rajta, és ez nem is baj. A Zónában nincs helye könnyed szórakozásnak.

A túlélési elemek közül a leginkább zavaró az, hogy a játék folyamatosan kényszerít a folyamatos erőforrás-keresésre. A gyógyszerek, fegyverek, lőszer és étel hiánya komoly stresszt ad az amúgy is feszült légkörhöz, amit szinte minden egyes találkozás csak tovább fokoz. Az, hogy a fegyverek elromlanak, és a karaktered vérzése lassan, de biztosan megölhet, rendkívül frusztráló, viszont pontosan ebben rejlik a játék ereje: sosem vagy biztos benne, hogy túl fogod élni a következő percet.

Zóna, ahová nehéz visszatérni

A legnagyobb érdeme a játékélménynek talán az, hogy érezhetően felépíti a feszültséget. Ahogy egyre jobban belemerülünk a történetbe és a Zóna titkaiba, úgy nő a feszültség is. De egy-egy nagyobb harc vagy túlélés után könnyen kiábrándító is tud lenni, amikor egy olyan pillanatban ragadsz meg, hogy a kontrollerek gombjai is mintha túl nagy erőt követelnének, miközben a játék tempója is megváltozik. Az AI bizonyos helyzetekben kiszámíthatatlan, és ez néha törhet a hangulatban. Az ilyen helyzetekben könnyen el lehet veszni, és könnyen felmerül a kérdés: miért is nem játszom inkább egy tempósabb akciójátékkal?