Neon White

Túl sok ötlet? Dehogy! Még több!

Ben Esposito nevét talán már ismerhetjük a Donut County-ból, ami egy elbűvölő, de viszonylag rövid élmény volt. De most jött el az ideje, hogy valami igazán figyelemre méltót alkosson. A Neon White nem egyszerűen egy első személyű platformer, hanem a különböző műfajok keveredése, amik egy tökéletes egyveleget alkotnak. Az alapfelállás egyszerű: egy amnéziás srác, White, a pokolból lett visszahozva, hogy részt vegyen egy démonölő versenyen, és ha jól szerepel, visszakerülhet a mennyországba.

Az alapsztori nem különösebben bonyolult, de mesterien van tálalva. A karakterek, kezdve a hiperaktív Yellow-tól, a szadista Violet-ig, mindegyike külön kis személyiséget kap, amit az elején nem feltétlenül értékelünk, de ahogy haladunk előre, egyre inkább érdekelnek. Sőt, a történet és a párbeszédek annyira jól sikerültek, hogy már-már kicsit zavaróan szórakoztatóak voltak – nem sok játék tudott ennyire megnevettetni engem az utóbbi időben.

A mozgás varázsa

A Neon White legnagyobb erőssége a játékmenet. Az első személyű platformer műfaj, ha valaki kipróbálta már, nem mindig a legkönnyebben kezelhető, de itt minden az irányításon és a mozgáson múlik. A játék elképesztően fluid, a mozdulatok úgy érződnek, mintha szinte szélsebesen repülnél a pályákon. A kártyák, mint fegyverek, nemcsak hogy egyedi támadási lehetőségeket kínálnak, hanem a legfontosabb képességük, hogy ha "eldobod" őket, mozgási lehetőségeket is biztosítanak – gondolj erre úgy, mint extra ugrásra vagy gyors mozgásra.

A pályák úgy vannak kialakítva, hogy minden egyes mozdulatot megfontoltan végezhess el, miközben a fegyverek is mindig kéznél vannak. A kártyák elhelyezése a pályákon szinte tökéletes – semmi sem vonja el a figyelmedet a platformer élménytől, és mindez igazán elragadó élménnyé válik, ahogy próbálod javítani az időidet. Mindez egyértelműen a Neon White legnagyobb erőssége, és a pályák megtervezése zseniálisan pörög.

A gyűjtögetés adja meg az ízt

A gyűjtögetés nemcsak egy szimpla extra, hanem kulcsfontosságú részévé válik a játéknak. A "gifts" (ajándékok) a pályák első végigjátszása után elérhetők, és bár kezdetben idegesítőnek tűnhet, hogy másodjára kell végigmenni egy pályán, hamar rájössz, hogy ezek az ajándékok valóban új perspektívát adnak az egyes szintekhez. Ahogy a játék során többet megtudsz a karakterekről, úgy ezek az ajándékok valódi jutalmat kínálnak, amik elmélyítik a történetet és még több kihívást adnak.

A "gifts" összegyűjtése egy igazi puzzle-platformer élménnyé teszi az egyes szinteket, és a karakterekkel való kapcsolatok is egyfajta társasági rendszert alkotnak, ami erősíti a játék szociális szálait. Az extra párbeszédek, háttértörténetek és mellékküldetések rengeteg időt adnak a játéknak, és minden egyes új fejlesztés után kíváncsian vártam, hogy mit árulnak el nekem az új dialógusok.

Miért nem lehet mindig tökéletes?

Bár mindezek csodálatosak, néhány apróság zökkenti ki az élményt. A gyűjtögetés és a teljesítmény alapú rangok rendszere remek, de néhány későbbi ajándék egy kicsit túl bonyolult ahhoz, hogy azonnal megtaláld őket, és a játék néhány teljesítmény-elhárító hibát is elkövet. Néhány későbbi szintnél akadnak olyan apróbb teljesítményproblémák, amik kicsit megtörik az áramlást, de ezek igazán nem rontják el az élményt – igaz, nem vagyok biztos benne, hogy mindenki tolerálni fogja őket.