Aperion Cyberstorm

Az Aperion Cyberstorm olyan, mintha valaki egy neonfényes turmixgépbe öntötte volna a lövedékeket, majd rácsapta volna a fedelet, és közben még azt is kérte volna, hogy öten fogjuk le.

Twin-stick shmup, a klasszikus recepttel

Ha szétszedem alkatrészekre, az Aperion Cyberstorm semmi forradalmit nem ígér. Bal karral mozogsz, jobbal 360 fokban lősz, jönnek a felvehető power-upok, ideiglenes turbók, képességek, és a képernyő tele lesz ellenféllel, mintha egy sci-fi mosh pit közepébe dobtak volna. Aki játszott már akár csak kicsit is a zsánerrel, az két perc alatt otthon van.

Csakhogy itt jön a trükk: aPriori Digital nem azt próbálja elhitetni, hogy újraírja a shoot ’em upot, hanem azt mondja: oké, ezt már láttad – most csináljuk meg úgy, hogy a kanapén röhögve, egymás vállán kapaszkodva essetek át rajta. És ez az a pont, ahol a játék hirtelen sokkal érdekesebb lesz.

A játék igazi fegyvere: a helyi többjátékos őrület

Három mód van: Campaign, Versus és Onslaught. Egyedül is végigviheted a nagy részét, és ha valaki szereti a magányos „én és a golyózápor” meditációt, itt megkapja. De az Aperion Cyberstorm valójában akkor szólal meg, amikor jön a második, harmadik, negyedik, ötödik ember.

Switch-en a helyi couchplaynek van egy sajátos varázsa: amikor szétpattintod a Joy-Conokat, és hirtelen a nappali is arénává válik. Itt ez különösen ül, mert minél többen vagytok, annál szebb a kontrollált összeomlás. Kéziben vagy tabletop módban is működik, de ha öten vagytok, a 6,2 colos kijelzőn már olyan, mintha egy bélyegen próbálnád követni a Forma–1-et. TV-n az igazi.

Látható a láthatatlanban

A játék okosan kezeli azt a problémát, amit a hasonló, túlzsúfolt lövöldék mindig felvetnek: „hol vagyok én ebben a katyvaszban?” A háttér sötét, a pályák felderítés közben kontúrokkal világosodnak ki, a hajók pedig neon színkódot kapnak játékosonként. Ettől a legdurvább golyózáporban is megmarad az a minimális olvashatóság, ami nélkül az egész csak frusztráció lenne.

És így marad az, ami lennie kell: őrület, de jóféle.

Hajóválasztás és csapatkémia

Ahogy haladsz, egyre több hajó nyílik meg. Van gyors, van lomha, van strapabíróbb, van olyan, ami inkább menekülős stílusra áll rá. Öröm próbálgatni, mi működik együtt: ki viszi a sebességet, ki vállalja a tankosabb szerepet, ki az, aki inkább a pontos lövésre és a túlélésre játszik.

Külön élmény, amikor egy meccs közben rájössz, hogy „oké, mi ketten így együtt most tényleg működünk”, aztán tíz másodperccel később egy tintahalszerű dög beteker, és mindketten darabokra robbantok. De ez itt nem tragédia, inkább az élmény része: az a fajta harsány, vállvonós nevetés, amikor a játék pontosan annyira büntet, hogy közben még jólesik visszamenni.

Campaign: labirintus, checkpointokkal és némi üres dumával

A Campaign pályái labirintusszerűek, és időnként save roomok szakítják meg őket. Ezek nem csak pihenők: itt fejlesztesz pajzsot, szélesebb szórást, extra támadási trükköket. Jó a ritmusuk: elég távol vannak egymástól ahhoz, hogy „na, ezt ki kell bírni” érzés legyen odáig eljutni, de nem olyan messze, hogy reménytelennek tűnjön.

A kampány „története” viszont… hát, van. Szöveges, és nagyjából annyit ad hozzá, mint amikor egy VHS-en a film előtt megy két perc jogi szöveg: elindít, aztán felejted. Nem bánt, csak nem is érdekes. Cserébe legalább ad valami halvány keretet annak, miért kóvályogsz két száz környéknyi területen át.

Onslaught és Versus: a káosz gyorsétterme

Az Onslaught nekem az a mód, amit előveszek, amikor nem akarok labirintust térképezni, csak azonnal lövöldözni. Itt arénák vannak, könnyebb tájékozódni, és rögtön hozzáférsz mindenhez. A koncepció egyszerű: hullámok jönnek, te pedig kitartasz, miközben a játék egyre pimaszabb ellenfeleket dob rád – a kis rovarszerű vacakoktól a boss-szerű hajókig, amik már majdnem úgy viselkednek, mint te.

Egyedül ez is oké, de többen válik igazi „gyakorlat kontrollált őrületből”. A Versus pedig hozzáad egy extra fűszert: nem csak túlélni kell, hanem egymást is olvasni, becsapdázni, okosan ráfordulni a másikra. Itt aztán tényleg az nyer, aki a káoszban is képes fél másodperccel előbb dönteni.

Kezelhetőség: meglepően barátságos

A Joy-Con szétosztás, hajó- és színválasztás, képességek beállítása: minden gyorsan megy, nem akad fenn a party a menükben. Ez fontos, mert az ilyen játékoknál a legrosszabb, amikor az első tíz perc azzal telik, hogy valaki nem találja a „ready” gombot, és közben már kihűl a lelkesedés. Itt nincs ilyesmi: az Aperion Cyberstorm érti, hogy a nappaliban nincs türelem.

Zárás

Az Aperion Cyberstorm egyedül játszva egy korrekt, jól összerakott twin-stick shmup, de nagy valószínűséggel nem fogja újraértelmezni a műfajhoz fűződő viszonyodat. Viszont kanapén, két-három-öt emberrel ez az egyik legjobb fajta Switch-es „na, még egy menet” játék: egyszerre nevetős és feszült, egyszerre ügyességi és teljesen elborult.

Ha van kivel játszanod helyben, ez a neonfényes lövedékzuhatag aranyat ér. Ha nincs, akkor is el lehet lenni vele, csak akkor inkább „jó”, mint „emlékezetes”.