Puyo Puyo Tetris 2

Kóla-csirke 2.0: működik, csak már nem lep meg

Az első Puyo Puyo Tetris annak idején pont azzal ütött nagyot, hogy papíron teljes baromságnak hangzott, gyakorlatban meg veszélyesen addiktív lett. A két puzzle-világ – a puritán, csupasz logikájú Tetris és a láncreakciókra épülő, harsány Puyo Puyo – úgy keveredett, mint valami konyhai kísérlet, ami valahogy mégis ehető. A második rész ugyanezt az alapot hozza vissza: nem forradalom, inkább „még egy kör, még egy poén, még egy mód”.

És ez a kulcs: itt már nincs meg a meglepetés ereje. Aki az első részt rongyosra játszotta, az pontosan tudja, mire ül le. Cserébe a játék ügyesen adagol pár új csavart, és a régi tartalmat is olyan magabiztosan tálalja, hogy közben nehéz haragudni rá.

Tetris, Puyo, vagy a kettő egyszerre, mint egy rossz álom

A felállás továbbra is egyszerű: játszhatsz külön Tetrisszel vagy külön Puyóval, vagy belevághatsz a Fusion módba, ahol a tetriminók és a puyók egyszerre esnek a tábládra. Ez az a móka, amit kívülről nézve az ember vagy azonnal imád, vagy azonnal menekül tőle. Én a Tetris felől jövök, a „színes gombóc-láncolás” sosem volt a zsigerem, de azt el kell ismerni, hogy a Fusion olyan fajta kontrollált pánik, amit kevés játék tud.

A jó hír: ha van preferenciád, általában találsz olyan módot, ahol megmaradhatsz a saját mániádnál. A rossz hír: a játék, főleg a sztorimódban, néha nem kérdez, csak rád zárja az ajtót, hogy „most pedig Puyo”.

Adventure mód: hülye történet, okos ritmus

A single player lelke itt is az Adventure, és ez megint az a fajta sztorimód, amire senki nem mondaná, hogy „na, ezért szeretem a puzzle játékokat”, aztán mégis azon kapod magad, hogy nem nyomod át a párbeszédeket, mert a karakterek annyira szerethetően fura figurák. A Puyo Puyo univerzum mindig is élt a szándékosan túlrajzolt személyiségekből, és a Tetris-világgal ütköztetve ez a bohózat csak még jobban kijön.

A fordítás/lokalizáció kifejezetten jó érzékkel van megcsinálva: nem a „mi lesz a nagy titok”, hanem a „mit reagál erre ez a bolondos banda” viszi előre. Kicsit olyan, mint egy hosszúra nyúlt rajzfilmspecial, csak te közben sorokat törölsz és láncokat építesz.

Van viszont egy régi, visszatérő tüske: az Adventure sokszor konkrétan megköveteli, hogy bizonyos pályákat csak Tetrisszel vagy csak Puyóval teljesíts. És itt nincs „oké, én ezt kihagynám” opció. Ha valaki az egyikben zseni, a másikban meg kétbalkezes, akkor ez a mód néha olyan, mint egy kötelező iskolai úszásóra: előbb-utóbb megtanulsz valahogy, csak közben nem biztos, hogy élvezed.

Ráadásul nem elég nyerni, mert a csillagos teljesítéshez már tisztább győzelem kell, és a CPU ellen néha kifejezetten izzadós tud lenni, ha nem érzed az adott játékrendszer finomságait.

Skill Battle: amikor a puzzle kap egy kis RPG-cukormázat

A „mi az új?” kérdésre a legnagyobb válasz a Skill Battle. Ez egy kétjátékos csatamód (helyben és online is), ahol három karakterből álló csapatot raksz össze, van HP, van MP, vannak skillek, szintezés, kártyák. Kicsit olyan, mintha valaki ránézett volna a Tetris/Puyo párbajokra, és azt mondta volna: „jó, ez így már elég kaotikus, tegyünk rá még egy rendszert.”

A mechanika alapja pofonegyszerű: vonalat törsz vagy Puyót robbantasz, sebzed az ellenfelet, közben magadat is gyógyítod valamennyire. Ha lenullázod a másik HP-ját, nyertél. És igen, ettől a párbajok kapnak egy új, taktikusabb réteget, mert már nem csak az számít, hogy „ki rak le nagyobbat”, hanem hogy mikor és hogyan fordítasz egy rossz helyzeten.

A skillek a lényeg. Tetris oldalon például olyan trükkök jönnek, amik képesek összerántani a szétesett blokkjaidat és eltüntetni a kínos lyukakat, Puyónál meg a színekhez nyúlnak hozzá durván, teljes sorokat egyszínűvé alakítva. Ez az a pont, ahol egyszerre bólogatok és húzom fel a szemöldököm: okos, de bonyolít.

Mert a Tetris világsikerének egyik oka az, hogy egy mondatban elmondod a szabályt. A Puyo Puyo sem rakétatudomány, de a láncok már önmagukban is tanulást kérnek. A kettő együtt eleve emeli a belépési küszöböt, erre jön a csapatépítés, a skillek, a kártyák, a szintek… és hirtelen a „csak bedobok egy gyors meccset” érzés helyett ott van a „várj, előbb átnézem a buildemet”.

Szórakoztató, csak már nem ugyanaz a karcsú, azonnali, tiszta puzzle-élmény. Inkább egy új íz, amibe vagy beleszeretsz, vagy visszamész a klasszikushoz.

Online: ligák, tiszta preferenciák, és a remény, hogy mindig lesz ellenfél

Ha elég erősnek érzed magad, irány az online, ahol a játék szerencsére nem erőlteti rád, hogy mindent egyszerre szeress. Van Free Play lobby-gyártással, szabálytuninggal, és van rangsorolt Puzzle League, ami több ligára szét van szedve: vegyes (Puyo+Tetris), külön Puyo, külön Tetris, plusz Skill Battle liga.

Ez egy áldás, főleg olyanoknak, mint én, akik a Tetrisszel harminc éve együtt élnek, a Puyóval meg legfeljebb udvariasan kezet fognak. A Tetris League pont azt adja, amit ígér: tiszta vonaltörlés, színes mellébeszélés nélkül.

A megjelenés körüli időszakban persze előfordulhat, hogy épp nincs tömeg (pre-release környezetben ez gyakori), de a korábbi rész alapján jó eséllyel be fog állni a közösség, és ha egyszer van ellenfél, ez a fajta online puzzle-párbaj hajlamos nagyon stabilan működni. Ez a műfaj eleve hálás: nem kell hozzá száz ember egy szerveren, elég egy valaki, aki ugyanúgy rá van kattanva.

Az igazi kérdés: kell-e ez neked, ha megvan az első?

A Puyo Puyo Tetris 2 legnagyobb dilemmája nem az, hogy jó-e – mert jó. A dilemmája az, hogy mennyit ad hozzá annak, aki az elsőt már kimaxolta. A sztorimód megint szórakoztató, a Skill Battle érdekes, a tartalom bőséges… csak épp az előd is ugyanezt tudta, és az „új élmény” faktor most kisebb.

Ha viszont az első rész kimaradt, és most nézel rá először erre a furcsa párosításra, akkor ez a kiadás szépen összecsomagol mindent, amit érdemes, és a pár extra mód miatt gyakorlatilag fölöslegessé teszi a régi verziót.

Zárás

A Puyo Puyo Tetris 2 olyan folytatás, ami tudja, hogy nem tud még egyszer akkorát robbanni, mint az első – ezért inkább biztos kézzel hozza ugyanazt a kompulzív „csak még egy meccs” érzést, és mellé dob egy új, kissé túlfűszerezett csatamódot. Aki a tiszta puzzle-t keresi, megtalálja. Aki meg szereti, ha a puzzle kap egy kis taktikai csavarhúzást, annak ott a Skill Battle.

Nem forradalom, de őszintén: néha pont erre van szükség. Egy játékra, ami nem akar mindent újra feltalálni, csak nagyon magabiztosan hozza azt, amit.