Perception

Vakvezetés a horror klisék között

A Perception papíron hálás alapanyag: egy vak főszereplő, Cassie Thornton, egy baljós massachusettsi kúria, generációkon átívelő tragédiák és egy megnevezhetetlen fenyegetés, ami azonnal végez veled, ha rosszkor vagy rossz helyen. Ha ez ismerősen hangzik, az nem véletlen. A játék minden porcikájában klasszikus horrorpanelből építkezik, és ezt egy percig sem próbálja letagadni.

Cassie története korrekt módon indít: rémálmok, lelki összeomlás szélén táncoló elme, majd az elkerülhetetlen döntés, hogy szembenéz a félelmeivel. A probléma az, hogy a narratíva pontosan oda fut ki, ahová már az első fél órában sejted. Ha szereted a kiszámítható, „régi vágású” horrorokat, ez akár megnyugtató is lehet. Nekem inkább olyan érzésem volt, mintha egy közepes Netflix-sorozat interaktív verzióját játszanám.

Az echolokáció, mint fő attrakció – és fő probléma

A Perception egyetlen igazán egyedi ötlete az, hogy Cassie vak, ezért a világot echolokációval érzékeli. Kopog a bottal, lépked, hangot ad, és a visszaverődő zajok neonfényű körvonalakként rajzolják ki a környezetet. Elméletben ez baromi izgalmas. Gyakorlatban viszont gyorsan monotonná válik.

A játék folyamatos gombnyomásra kényszerít, csak azért, hogy egyáltalán tájékozódni tudjak. Ha nem csapkodom a botot, minden vaksötét. Ha csapkodom, akkor viszont egy vizuálisan túltolt, villódzó körvonalhalmazt nézek, ami hosszabb távon kifejezetten fárasztó. Egy óra után már nem a félelem dolgozott bennem, hanem az, hogy mikor kapcsolhatom ki végre.

Ráadásul az egész rendszer olyan érzést kelt, mintha egy jó ötletet próbálnának meg erővel végigvinni, annak ellenére, hogy játékélmény szempontjából nem áll meg a lábán.

Lopakodás, újratöltés, ismétlés

A nehézségi szintek elvileg változatos megközelítést kínálnak. A legkönnyebb fokozaton gyakorlatilag érinthetetlen vagy, míg feljebb már bújkálni kell, sötétben maradni, elkerülni „A Jelenlétet”. Ha elrontod, vagy visszakerülsz a bejárathoz, vagy a főmenüig repülsz – attól függően, mennyire voltál bátor a beállításoknál.

Ez elsőre feszültséget ígér, de hamar rutinná válik. Elbújsz, vársz, továbbmész. Nem igazán tanulsz semmit, csak újra meg újra végrehajtod ugyanazt a koreográfiát. A ház néha átrendezi magát, ami papíron nyugtalanító, de valójában inkább csak idegesítő, mert megszakítja az amúgy is törékeny flow-t.

Hangulat van, de nem elég

A hangokra építés egy horrorjátékban alapvető elvárás, és itt tényleg minden nyikordul, csapódik, zörren. Cassie narrálhatja is a történéseket, de egy idő után inkább kikapcsoltam, mert az állandó megszólalás nem fokozta az atmoszférát, inkább kizökkentett. A mellékszereplők hangjai sem túl meggyőzőek, a színészi játék ritkán ad hozzá a jelenetekhez.

Őszintén szólva sokszor a feliratok bőven elegendőek voltak, ami elég beszédes egy olyan játéknál, ami elvileg a hangokra épít.

Ismerős nyomozás, kevés jutalom

A játékmenet nagy része tárgyak vizsgálatából, naplók és emlékfoszlányok összegyűjtéséből áll, erős Gone Home-áthallással. Cassie megérinti az objektumokat, megérzi a múlt lenyomatát, a telefonja felolvas egy-egy információt, majd továbbállunk. Van egy „hatodik érzék” is, ami finoman a következő cél felé terel – nehogy teljesen elvessz.

Ez a ciklus azonban túl hamar kiismerhetővé válik. Nincs benne igazi meglepetés, nincs olyan pillanat, amikor azt érezném, hogy a játék visszakérdez vagy új irányba tolna.

Zárás

A Perception nem vállal nagy kockázatot, és pontosan ezért marad emlékezetlen. Egy érdekesnek szánt alapötletre épít, ami a gyakorlatban inkább akadályozza, mint segíti az élményt. A sötétben tapogatózás nem válik feszültté vagy izgalmassá, csak fárasztóvá, a horror pedig ritkán lép túl a kötelező kliséken.

Ha nagy horrorrajongó vagy, és mindent kipróbálsz, ami ebbe a műfajba esik, talán találsz benne pár kellemes, borzongató percet. Nekem inkább emlékeztető volt arra, hogy egy jó ötlet önmagában még nem elég egy jó játékhoz.