Paratopic

A játékmenet: Egy szálon pörögve

A Paratopic nem egy hagyományos játék. A játékmenet szinte teljesen a hangulatra és a felfedezésre épít. Nincsenek komoly harcok, nincsenek nagy akciójelenetek. Az egész játék egy első személyű narratív élmény, ahol lépésről lépésre bontakozik ki egy történet, de nem az a fajta történet, amit az ember könnyen megérthet. Itt minden titokzatos, minden rejtélyes, és úgy érzed, hogy a választ a következő sarkon kell keresni, még ha az egy zsákutca is.

Az alapvető mozgás és akciók nagyon egyszerűek, de nem is kell több. Van egy fegyvered, de a játékmenet nem erre épít. Sokkal inkább arról szól, hogy merre mész, mit fedezel fel, és hogyan érted meg a történetet, miközben a világ körülötted lassan egyre sötétebbé válik. A különböző karakterek közötti váltások segítenek, hogy fokozatosan egyre több összefüggést láss a történetben, de igazából senki sem mondja el neked egyenesen, hogy mi zajlik.

Kép és hang: A régi PlayStation álmok világában

Ha a Paratopic grafikáját nézed, azonnal eszedbe jutnak a régi PS1-es idők, amikor a grafika még nem volt tiszta, de valahogy a nyers, elmosódott textúrák és alacsony felbontású karaktermodellek különleges hangulatot adtak. A játék pont ezt hozza: egy szándékosan rendezetlen, lo-fi világot, ami teljesen elmerít. A mozgások és a karakteranimációk nem tűnnek simának, de pont ez adja meg azt a furcsa, álomszerű érzést, ami miatt az egész élmény igazán emlékezetessé válik.

A hangulatot a zene is erőteljesen támogatja. A soundtrack szuper, és bár van benne néhány régi vágású chiptune elem, az egész egy modern zenei hangzást hoz, ami azonnal megfog. Nem ugrálnak bele a fülünkbe a szokásos ijesztgetős hangok, helyette inkább a finom feszültség és a szinte nyomasztó hangulat ragad meg.

A történet: Megfoghatatlan, mint egy rémálom

A Paratopic legnagyobb ereje talán abban rejlik, hogy nem próbál válaszokat adni. A történet tele van kérdésekkel, és bár végig ott van a feszültség, hogy valami szörnyű fog történni, soha nem érezzük, hogy az egész egyértelművé válna. A három főszereplő karakter egy-egy szálat ad a történetnek, de igazából senki sem tudja pontosan, hogy mi történik és miért. Az egész élmény inkább egy olyan rémálomhoz hasonlít, amit nem is szeretnél teljesen megérteni, hanem csak átélni.

Az igazán zavaró és sokszor abszurd beszélgetések a játék szerves részei, de semmi sem oldja fel a feszültséget. Még a legviccesebb pillanatok is sötétek, és úgy érzed, hogy ez a világ egyszerűen nem enged el. A vége egy kicsit hirtelen, és miután vége, ott maradsz azzal a kérdéssel, hogy "De miért?"