Paradox Soul

Egy újabb Metroidvania. Mintha már minden második hétre jutna egy a Switch-re, és bár van, hogy az ember még örül is neki, ha jó, azért van, amikor elég gyorsan rájössz, hogy a műfaj egyes darabjai inkább csak időt rabolnak, mintsem szórakoztatnak. Igen, a Paradox Soul is ezen darabok közé tartozik.

Játékmenet: Képesség és taktikázás – de csak félúton

A játéknak van egy érdekes próbálkozása: a fedezékrendszer, ahol Dr. Rose-t az ellenségek tűzvonala előtt kell bujtatni, hogy aztán kijöjjön, és pár gyors lövéssel végezzen velük. A probléma csak az, hogy a valóságban ez a szisztéma gyorsan unalmassá válik. Az egész harc egyetlen ismétlődő folyamatra épül: gurulj fedezékbe, várj, amíg az ellenség újratölt, majd lőj vissza. Ez az alapvető mechanika, amit még más harci típusok (zombik, kutyák, drónok) is megspékelnek, de a helyzet az, hogy bármelyik ütközetre ugyanazt a receptet alkalmazhatjuk.

A játékmenet másik gondja a gyors mozgás. Dr. Rose-nak hamar elmegy az ereje, és mivel a mozgás közben gyakran véletlenül belegurulsz a dobozokba vagy akadályokba, az irányítás megállítja a flow-t. Nem hatalmas probléma, de amikor minden második ugrásnál az történik, hogy csak beleakadok valamibe, az elég gyorsan kezd idegesíteni.

Grafika és hangulat

A grafika egy szép próbálkozás, de tényleg nem több. A pixel art stílus, amit a játék használ, nemcsak elavult, hanem igazából semmilyen újdonságot nem ad a műfajhoz. A helyszínek úgy néznek ki, mintha egy Resident Evil laboratóriumból szabadították volna őket, és valószínűleg ez is a legnagyobb probléma: minden szoba egyformán néz ki, és a repetitivitás gyorsan rányomja a bélyegét az egész élményre.

A térkép is egy elég praktikus, de unalmas rácsos formátumban van, aminek köszönhetően folyamatosan ugyanazokat a helyeket kell átlapozni. Gyakran előfordul, hogy már az ötödik alkalommal is ugyanazt a szobát találod, és fogalmad sincs, hogy hol jártál előzőleg.

A zene azonban képes egy kis fényt hozni ebbe az egész sötét hangulatba. A horror és sci-fi elegye, amit a zenéhez adtak, valóban próbálja fenntartani a feszültséget, és a főbb csaták alatt rendesen meg is pörög, de sajnos ez sem képes megmenteni az élményt.