Moon Raider

A játékmenet – Egy hatásos, de nem gördülékeny akció

A Moon Raiderben Ava szerepét öltjük magunkra, akinek az anyja, a holdon élő Seleniták királynője, betegedett meg. A történet lehetne érdekes, ha nem lenne olyan sablonos és gyorsan elintézett. Az egész intró egy statikus képsorozatból és szövegből áll, ami inkább hátráltat, mint segít a történet megértésében. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem hogy a játékmenet sem tudja hozni azt a dinamikát, amit az ilyen játékoktól elvárnánk.

A játék alapvetően egy 2D akció platformer, amely a Mega Man érzését próbálja megidézni, kiegészítve egy dupla ugrás lehetőségével. Az irányítás elvileg rendben lenne, de valahogy sosem érzed teljesen folyékonyan. Ava több alkalommal is megáll egy pillanatra, mintha nem értené, hogyan hajtson végre két mozdulatot egyszerre. Ha ugrani próbálsz és közben lősz, Ava egy mini hisztit rendez, és egyszerűen megfagy. Ez az apró zűrzavar elég idegesítő tud lenni, még ha nem is törik meg teljesen a játékmenetet, de az élmény így is sérül.

A játékmenetben a szintek viszonylag lineárisak, de minden pályán találunk elágazásokat, amelyek titkokhoz vagy gyűjtögethető tárgyakhoz vezetnek. A történet előrehaladását segítő gyógymódokat a pályákon szétszórva találjuk, így a felfedezés elég természetes módon történik, ami jól működik. Az ajtók, amelyek bezáródnak, csak úgy nyithatók ki, hogy egy közeli kapcsolót kikapcsolunk, amivel elvágjuk az áramot. Ez egyszerű, de mégis hasznos mechanika, amely némi változatosságot ad a játéknak.

A látvány és hangok – Szép, de csak átlagos

A Moon Raider grafikája valóban szép és színes, a környezetek rendben vannak, és még az animációk is megfelelően kidolgozottak. Azonban a karakterek dizájnja csalódás. A Seleniták olyanok, mint egy kisgyerekeknek készült rajzfilmfigura, ami nem igazán illik a játék hangulatához. Ava, a főszereplő is egy üres vászon, semmi igazán figyelemre méltó vonás nincs benne.

A hangok és a zene azonban itt már nem tudják megmenteni a helyzetet. Az ellenségek halálakor kiadott hangok irritálóan élethűtlenek, mintha egy olcsó Wilhelm-sikítást hallanánk. A zene teljesen felejthető, és még azokat a pillanatokat sem emeli ki, amikor igazán pörögne a játékmenet. Ha kézi módban játszol, érdemes lesz feljebb tekerni a hangerőt, mert alapból túl alacsony, és még akkor is elég halk, hogy elvesszen a játékélmény.

A kooperatív lehetőség – Egy kis reménysugár

Az alapjáték nem sokat kínál, de a kooperatív mód azért valamit javít a helyzeten. A játék három órás hosszúságával nem egy maratoni élmény, de ha van egy barátod, akivel együtt játszhatsz, talán valamivel több értelmet nyer. Viszont ha valaki izgalmas, emlékezetes 2D akciójátéknak keres valamit, ami kiemelkedne, akkor sajnos nem a Moon Raider lesz az.

Összegzés – Egy újabb próbálkozás, ami nem hozza a formát

A Moon Raider nem rossz játék, de minden egyes elemében ott a „csak átlagos” érzés. Az irányítás pont annyira nem elég sima, hogy folyamatos frusztrációt okozzon, a történet pedig túlságosan sablonos ahhoz, hogy igazán magával ragadjon. A kooperatív mód egy kis extra szórakozást ad, de nem menti meg a játékot. Ha a Metroidvania műfaj kedvelője vagy, akkor itt nem fogsz igazán kiemelkedő élményt találni.