Lumo 2

Kevés játék van, ami már az első percekben képes visszarántani egy olyan korszakba, ahol még teljesen normális volt fél órát meghalni egy rosszul belőtt ugrás miatt – a Lumo 2 ilyen.

Isometrikus időutazás, kompromisszumok nélkül

A Lumo 2 nem finomkodik. Ahogy az első rész, úgy ez is rövid, tömény játékélményeket pakol egymás után, amelyek mind a nyolcvanas évek brit mikroszámítógépes korszakából táplálkoznak. Nem csak „ihletet merít”, hanem konkrétan játékmenet-érzetet rekonstruál. Az első nagyobb hommage az Impossible Mission, és onnantól kezdve pontosan tudtam: itt nem modernizálás lesz, hanem rekonstrukció.

És igen, ez azt jelenti, hogy a karakterem lassú. Nehézkes. Kicsit ügyetlen. A kamera pedig néha direkt gonosz. De ez nem hiba, hanem ars poetica. Ez az a fajta isometrikus játék, ahol nem reflexből játszol, hanem fejben. Ahol előbb megállsz, kinézed az útvonalat, és csak utána mersz lépni egyet. Ha pedig elszámolod magad, meghalsz. Gyorsan. Sokszor.

Flow, vagy inkább: ritmus

A Lumo 2 flow-ja nem a modern értelemben vett „megyek és minden klappol” érzésből fakad. Inkább abból, hogy egy-egy pályát addig gyötörsz, amíg végre összeáll. Amikor ráérzel az ugrás ívére, az időzítésre, arra, hogy pontosan hol áll meg a lift – na, az egy katarzis. Nem hangos, nem látványos, de nagyon őszinte.

A közel száz pálya pont jó adagokra van szabdalva. Mire elfáradnék egy stílusban, már jön is a következő meglepetés: oldalnézetes rész, furcsa minijáték, vagy egy új mechanika, ami kicsit megpiszkálja az agyam. Nem minden működik egyformán jól, de egyik sem marad túl sokáig ahhoz, hogy igazán idegesítsen.

Frusztráció, ami tudatos döntés

Fontos kimondani: ez nem mindenkinek szól. Az isometrikus kamera sokszor kifejezetten büntető, a platformozás pedig néha olyan precízséget vár el, amit a látószög nem mindig támogat. Lesznek halálok, amik igazságtalannak tűnnek. Lesznek pillanatok, amikor a kontrollert leteszem, és azt mondom: „jó, ezt majd később”.

De pont ez az, ami miatt a Lumo 2 hiteles. Nem próbál meg mindenkinek megfelelni, nem kér elnézést azért, mert ragaszkodik a gyökereihez. Aki átélte a Marble Madness, az Ant Attack vagy akár a Head Over Heels mentális hadviselését, az itt otthon fogja érezni magát. Aki nem, annak ez könnyen csak értelmetlen szívatás lesz.

Hangulat, apró örömök

A vizuális stílus és a zene végig telitalálat. Van benne az a tipikusan brit, kissé száraz, kissé abszurd hangulat, amit nem lehet igazán tanítani. A Switch-verzió néha picit mosott, nem mindig tűéles, de ez ritkán zavar bele a játékba.

A gyűjtögetnivalók – különösen a gumirécék – meglepően jó agytornák, és nem érződnek puszta pipálgatnivalónak. Az achievementek is pont annyira vannak jelen, hogy motiváljanak, de ne uralják le az élményt. És igen: az, hogy a játék walesi nyelven is játszható, teljesen felesleges, mégis imádnivaló részlet.

Zárás

A Lumo 2 nem akar fejlődni, csak folytatni. Több pálya, több hommage, több szándékos frusztráció – és pontosan ezt kapom. Nem forradalmi, nem befogadó, nem kézenfogós. Viszont őszinte, mechanikailag pontos, és tele van szeretettel a régi iskola iránt. Nekem ez bőven elég volt.