Legend Of Mana

Ez az a játék, ami nem elmeséli a történetét, hanem szétszórja eléd, majd csendben figyeli, mit kezdesz vele.

Egy világ, amit te rakosgatsz össze

Fa’Diel világa darabokra hullott, és neked szó szerint össze kell raknod. Nem metafora: térképdarabokat, úgynevezett Landeket helyezel el egy rácson, és abból születik meg a világ. Hogy hová mit teszel, annak később következményei lesznek. Nem azonnal, nem látványosan, hanem lassan, alattomosan.

A történet nem egy nagyívű, végigvezetett narratíva. Inkább egymás mellé dobált mesék gyűjteménye: szerelemről, háborúról, üldöztetésről, veszteségről. Néha meglepően kemény témákat érint, máskor meg mintha csak elsuhanna melletted. Ha klasszikus JRPG-s dramaturgiára vágysz, rossz ajtón kopogtatsz. Itt inkább bolyongani kell, figyelni, összerakni.

Szabadság, ami néha túl nagy

A játék egyik legnagyobb erénye és legnagyobb hibája ugyanaz: szinte semmit nem magyaráz el. Küldetések jönnek-mennek, néha kapsz egy homályos utalást, máskor semmit. Volt, hogy percekig tanácstalanul bolyongtam, majd rájöttem, hogy egy korábbi döntésem zárt el egy egész történetszálat. Ez nem bug, hanem filozófia.

A Legend of Mana nem a maximalistáknak szól. Itt bizony le lehet maradni dolgokról, karakterekről, teljes küldetéssorokról. A játék azt feltételezi, hogy újrajátszod, más sorrendben, más döntésekkel. Ez izgalmas, de közben fárasztó is, főleg ha nem szeretsz útmutatóval a kezedben játszani.

Harc, ami egyszerre élő és rozsdás

A Mana-sorozat mindig is az akcióközpontú harcáról volt híres, és itt sincs ez másképp. Az ellenfelek a pályán mozognak, a harc azonnal indul, kombók, speciális támadások repkednek. Papíron jól hangzik, a gyakorlatban viszont érződik a kor.

A mozgás és az ütések kissé merevek, az animációk nem mindig követik azt, amit szeretnék csinálni. Játszható, néha kifejezetten élvezetes, de nehéz nem arra gondolni, mennyit finomodott ez a műfaj azóta. Kooperatív módban valamivel szórakoztatóbb, de csodát ott sem tesz.

A fejlődési rendszer ráadásul szintén homályos: statjaid alakulása szorosan kötődik ahhoz, milyen fegyvert használsz, de erről a játék gyakorlatilag semmit nem mond. Könnyű úgy belesétálni egy zsákutcába, hogy csak órákkal később jössz rá, mi ment félre.

Látvány és zene, ami mindent megment

Ami viszont időtlen, az a látvány és a hangzás. Az előrenderelt hátterek gyönyörűek, részletgazdagok, mesések. Városok, dzsungelek, romok – mind olyan, mintha egy illusztrált mesekönyv lapjain járnék. Yoko Shimomura zenéje pedig pontosan azt a finom, melankolikus hangulatot hozza, amitől az egész világ élni kezd.

A Switch-es verzió szerencsére kapott némi törődést: automatikus mentés, opcionálisan ki-be kapcsolható ellenfelek, finomított grafika és a korábban japán exkluzív minijáték is bekerült. Nem remake, de egyértelműen ez a legjobb módja annak, hogy ma Legend of Manát játsszunk.

Zárás

A Legend of Mana egy különc darab. Tele van jó ötletekkel, merész kísérletekkel, de ezeket sosem rendezi sorba. Inkább rád borítja az egészet, és azt mondja: boldogulj. Ha szereted az ilyen kísérletező, szeszélyes JRPG-ket, könnyen beleszeretsz. Ha viszont irányt, kapaszkodót és világos rendszereket vársz, gyorsan elfáradhatsz benne.