Kukoos: Lost Pets

Olyan ritka manapság egy tényleg gyerekekre hangolt, nem félvállról vett Switch-platformer, hogy a Kukoos: Lost Pets már puszta létezésével is meglep.

Tálalás: mintha egy régi Cartoon Network-blokkot találtam volna a memóriakártyán

Amint elindult, rögtön feltűnt, mennyire egyben van a prezentáció. A karakterek elrajzoltak, harsányak, szerethetően hülyék, a világ tele van élénk színekkel és vizuális geggel. Nekem ez a látványvilág valahol a Fall Guys gumicukor-őrülete és a Super Monkey Ball egyszerű, jól olvasható formái között egyensúlyozik: könnyen befogadható, mégis van benne saját arc.

A sztori is hozza a szombat reggeli rajzfilm-szintet: az állatok kapnak új, „képességjavító” nyakörveket, majd természetesen elszabadul a káosz, a házikedvencek megvadulnak, és nekem kell összeterelni őket, miközben kiderítem, mi a trükk a nyakörvek mögött. Egyszerű, de pont ezért működik. Ráadásul a fontosabb jelenetek szinkront kapnak, ami ebben a ligában komoly plusz: nem csak „gyerekjáték”, hanem látszik, hogy valaki tényleg akarta, hogy jól is szóljon, ne csak elmenjen háttérben.

Játékmenet: nem Mario, inkább Crash, és ez jó hír

A legkellemesebb meglepetés számomra az volt, hogy a Kukoos nem a „Mario-klón” ösvényen cammog, hanem inkább a modernebb, tempósabb, folyosós-átvezetős platformerezés felé húz, amit a Crash Bandicoot 4 is jól csinált. Sok a perspektívaváltás: hol előre futós szakaszok jönnek, hol oldalnézetes részek, és a pályák igyekeznek folyamatosan új ötletekkel bedobálni, hogy ne laposodjon el az élmény.

És tényleg: van olyan szint, ahol sötét barlangban tapogatózom, máshol gumicukrokon pattogok, aztán meg futurisztikus épületet mászok, mintha valaki direkt arra játszana, hogy „oké, ezt a gyerek is megjegyzi”. A témák néha visszaköszönnek, de ritkán érzem azt, hogy ugyanazt a pályát játszanám újra csak más színben.

A flow alapvetően rendben van: a mozgás elég „gumis”, barátságos, kicsit olyan Fall Guys-os könnyedséggel csúszkálós, amitől a kisebbek nem érzik büntetésnek az irányítást. Tapasztalt játékosként viszont gyorsan leesett, hogy ez nem az a platformer, ami majd megizzaszt. Inkább az a fajta, amit együtt játszol valakivel, és hagyod, hogy ő örüljön a sikernek.

Gyűjtögetés: rövid játék, hosszabb mókázással

Minden pályán többféle gyűjtögetnivaló van: virágok elrejtve, ellenfelek legyőzése kvótára, és rengeteg érme. Ez ad egy kis újrajátszási kedvet, mert maga a kampány… hát, gyors. Nekem a „három óra körül” bőven reálisnak tűnik, főleg ha valaki rutinosan mozog platformerekben. A cserébe kapott plusz az, hogy a gyerekeknél ez a tömörség gyakran előny: nem fáradnak bele, nem válik végtelennek, és hamar van sikerélmény.

A háziállatok: a játék igazi trükkje

A címben szereplő „lost pets” nem csak dísz: minden világ egy-egy új állatkára épít, ami valami extra képességet ad. Van, amelyik fényt csinál a sötétben és kapcsolókat aktivál, van, amelyik mágnesként összeszedi a lövedékeket és visszaküldi, és van egy olyan is, ami konkrétan „bárhol csinálok egy kapaszkodót és átlendülök” érzést ad – igen, az a bizonyos hálós szuperhős jutott róla eszembe, és nem is tagadom, vigyorogtam.

Ezek a képességek tényleg frissen tartják a pályákat, viszont a kezelésük valahogy kevésbé elegáns, mint a játék többi része. Az, hogy előbb R-rel bekapcsolom, aztán ZR-rel használom, néha feleslegesen bonyolultnak érződik, főleg egy olyan játéknál, ami amúgy a letisztult, gyerekbarát irányításra épít. Nem tragédia, csak olyan „miért nem lehetett ez egy gomb?” típusú kérdőjel.

Kooperáció: itt válik igazán családi játékká

A Switch-verzió egyik nagy dobása a négyfős ko-op lehetősége. Egyedül is működik a játék, de az ilyen címeknél a többjátékos mód az igazi varázslat: amikor a szülő rásegít egy ugrásnál, vagy a nagytesó elviszi a hátán a nehezebb részeket, és közben a gyerek úgy érzi, hogy ő mentette meg a napot. Ez az a fajta együttjátszás, amitől a nappali tényleg nappali lesz, nem csak egy kijelző előtt ülő egyéni sport.

A bökkenő: a Switch néha nem partner, hanem fék

És akkor a feketeleves: a Switch-változatnak vannak teljesítménygondjai. Akadt képkocka-esés, elmosódó textúra, és furcsán viselkedő ellenfél/boss is. Ezek önmagukban még nem ölnek meg egy ilyen játékot, de ami igazán csúnyán belerúg a tempóba, az a töltési idő.

A hosszú betöltések már a játék indításánál és pályaválasztásnál is érződnek, de a legrosszabb az, hogy halál után 10–15 másodpercet is várathat. Egy türelmetlenebb gyereknél ez konkrétan megtöri a lendületet: nem a pálya a kihívás, hanem az, hogy kivárja, míg visszadobja a játék. És ez kár, mert a Kukoos pont a könnyed, folyamatosan pörgő „még egy próbát” érzésből élne.

Zárás

A Kukoos: Lost Pets nálam egy szerethető, gondosan tálalt, családbarát platformer lett, aminek szíve van, ötletei vannak, és végre nem nézi le a célközönségét azzal, hogy „jó lesz ez ennyi munkával is”. A pályák változatosak, a háziállat-képességek feldobják a ritmust, a ko-op pedig tényleg ad egy plusz okot, hogy ne csak a gyerek játsszon, hanem mindenki.

Csak hát a Switch-verzió technikai botlásai és a brutális töltések olyanok, mint amikor a rajzfilm közepén valaki mindig megnyomja a pause gombot, mert „mindjárt jövök”. Egy-két optimalizálós kör nagyon ráférne.