Inkulinati

Az Inkulinati első pillantásra pont annak tűnik, aminek látszik: egy jópofa, enyhén beteges humorú stratégiai játék, ami a középkori kéziratok margóján firkált lényekből csinál hadsereget. Aztán pár csata után leesik, hogy itt nem csak az ötlet az érdekes, hanem az is, ahogyan játszatja magát. Nem a harcosokat irányítom. Nem a hős vagyok. Én vagyok a rajzoló kéz. És ez nem csak egy geg, hanem a játék egészének a gerince.

Nem hadvezér vagyok, hanem unatkozó szerzetes

Az Inkulinati legnagyobb húzása, hogy következetesen végigviszi ezt az „én rajzolom a csatát” gondolatot. Tintából idézem meg az egységeket, a pálya maga egy lap, aminek szélei halált jelentenek, a karakterem pedig egy apró firka – a Tiny –, akit minden áron védenem kell. Az egész Journey Mode sztorija olyan vékony, mint maga a pergamen, de nem is akar több lenni: egy melléktörténet a nagy, „fontos” könyv margóján.

És furcsa módon ez működik. Nem várom a narratív csúcspontokat, mert a játék végig azt sugallja: ez itt csak játék, firkálás, szórakozás két komolyabb bekezdés között. Mint amikor anno a matekfüzet szélére rajzoltunk, csak itt visszarajzolnak.

Abszurd lények, meglepően jó taktika

A lényfelhozatal az, ami igazán elviszi a hátán az élményt. Kardos nyúl, aki azzal altatja el az ellenfelet, hogy feneket mutat. Szamár bárd, aki nem a szájával fújja a trombitát. Ezek papíron óvodás poénok, játék közben viszont konkrét taktikai eszközök. És ami a legjobb: nem érzem erőltetettnek. Pont annyira infantilis, amennyire a forrásanyag is az volt.

A harcok lassan, megfontoltan csorognak, de közben van bennük játékosság. Ellenségeket lelökni a lap széléről, akadályokkal egymásnak tolni őket, majd figyelni, ahogy eltűnnek a semmiben – ez az a fajta elégedettség, amit csak egy jól sikerült taktikai húzás tud adni. Nem adrenalinbomba, inkább sunyi mosoly.

Flow helyett kényelmes tempó

Itt viszont van egy törés. Az Inkulinati nem siet sehova. Az animációk szándékosan lassúak, néha már-már ráérősek, ami egy idő után kicsit megtöri a flow-t. Nem vészes, de ha gyorsabb tempójú stratégiákon edződtél, itt érezni fogod a féket.

A pakliépítős rész viszont kifejezetten ötletes. Az unalom mechanika – minél többször rajzolsz egy lényt, annál drágább lesz – finoman, de határozottan kimozdít a komfortzónából. Nem engedi, hogy egyetlen bevált trükkre építs végig, és ezt nagyon becsülöm benne.

Túl barátságos a saját kárára

A roguelite elemek ellenére a játék meglepően könnyű. Első végigjátszásra pár este alatt a végére értem, és egyszer sem éreztem azt a klasszikus „na most bajban vagyok” érzést. Lehet, hogy szerencsém volt a perkekkel, de összességében az Inkulinati inkább simogat, mint üt.

A Duel Mode-ban azért van potenciál komolyabb kihívásra, főleg egy baráttal a kanapén, de a sztori mód inkább kellemes séta, mint taktikai maraton. A túl hosszú tutorial pedig szinte ellentmond ennek az egész laza filozófiának: túlmagyaráz, ahol elég lenne játszani.

Zárás

Az Inkulinati nem akar a műfaj csúcsa lenni, és talán nem is lenne jó neki, ha az lenne. Ez egy ötletes, szerethető, kissé lassú, kissé túl kedves stratégiai játék, ami mer máshonnan inspirálódni, mint a megszokott fantasy vagy sci-fi panelek. Nem marad örökre velem, de jólesett benne időzni.