Hyperforma

A Hyperforma az a játék, ami egy pillanatra visszaránt a ’80-as évekbe, majd gondolkodás nélkül belök egy neonfényben izzó digitális pokolba.

Breakout, de három dimenzióban, sötétebben

Az alapötlet pofonegyszerű: blokkrombolás, pattogó lövedékek, célpontok. Ha valaha játszottál Breakouttal vagy Arkanoiddal, az izommemória azonnal bekapcsol. A különbség az, hogy itt nem egy síkban pattogsz, hanem folyamatosan forgatod a pályát, mint egy gonosz Rubik-kockát, miközben a közepén lüktető magot próbálod elérni.

Ez az állandó tekerés-forgatás az, ami azonnal beszippant. Nem csak lövöldözöl, hanem pozicionálsz. Figyeled a rések irányát, számolod a lepattanásokat, és amikor sikerül egy tökéletes szögben elengedett lövéssel mélyen behatolni a védelembe, az az érzés tényleg olyan, mint Luke torpedója a Halálcsillagon. Nem túlzás, pontosan ilyen kielégítő.

Erő, fejlődés, túl sok hatalom

Ahogy haladsz előre a Nagy Hálózat mélyére, egyre több képességet oldasz fel. Klónozod magad, nagyobb robbanásokat idézel elő, csökkented a cooldownokat, és egy idő után már nem egy apró aranyszínű pont vagy, hanem egy digitális rombológép. Ez eleinte fantasztikus, később viszont kicsit veszélyessé válik.

A játék ugyanis hajlamos túlzottan megjutalmazni a fejlődést. Egy ponton azt vettem észre, hogy már nem igazán gondolkodom: csak lövök, forgatok, darálok, és előbb-utóbb úgyis eljutok a magig. A puzzle-rész kicsit háttérbe szorul, ha hagyod. Szerencsére ott vannak az extra kihívások – időlimit, megszakításmentes támadás, kötelező rombolási kvóta –, amik visszaterelnek a fegyelmezettebb játék felé.

Atmoszféra, ami beszippant

A Hyperforma egyik legerősebb oldala a látvány és a hangulat. Az egész játék úgy néz ki, mintha a Monument Valley-t egy cyberpunk rémálom szűrőjén engedték volna át. Légies geometria, lüktető neonfények, digitális istenségek és baljós üresség mindenhol. A pályák szó szerint lélegeznek a zenére, és van bennük valami nyugtalanító, amitől nehéz letenni a kontrollert.

A történet nem tolakszik az arcodba, de ott van a háttérben: ősi teremtők, digitális őrzők, mesterséges entitások. Néha kicsit zavaros, de őszintén szólva itt nem is a narratív tisztaság számít, hanem a hangulat, és abból bőven jut.

Tanulópálya, ami túl hallgatag

Ami viszont tényleg zavaró tud lenni az elején, az a magyarázat hiánya. A tutorial megmutatja az alapokat, de a különböző glifás blokkok funkcióiról alig mond valamit. Az első fejezetben gyakran csak ütöd a kockát, forgatod összevissza, és reménykedsz, hogy jó irányba haladsz. Később minden világosabb lesz, de addigra már túl vagy néhány teljesen vakon lehozott pályán.

Switchen otthon érzi magát

A Switch-verzió kifejezetten jól sikerült. Gyro irányítás, HD rumble, letisztult felület, és egy kétfős versus mód, ami meglepően sokat dob az újrajátszhatóságon. Teljesítményben hibátlan, kézben és dokkolva is gyönyörűen fut. Az érintés hiánya kicsit fáj, de nem dealbreaker.

Zárás

A Hyperforma nem forradalom, de nagyon okos újragondolása egy ősi formulának. Ha hajlandó vagy fegyelmezetten játszani, kihívásokat vállalni, és nem csak darálni, akkor egy meglepően mély, stílusos puzzlert kapsz. Ha meg csak rombolni akarsz neonfényben, azt is megengedi – talán egy kicsit túlságosan is.