Friday The 13th: Killer Puzzle

Egy ponton azon kaptam magam, hogy nem azt számolom, hány embert öltem meg, hanem azt, hány lépéssel korábban kellett volna gondolkodnom.

Vérrel írt sakktábla

Első ránézésre az egész olyan, mintha egy gyilkos diorámát tologatnék egy sakktáblán: izometrikus nézet, kis pályák, négyzetrácsos mozgás. Jason elindul egy irányba, és addig csúszik, amíg vagy bele nem áll valamibe, vagy bele nem fut egy szerencsétlen áldozatba. Megállás nincs, csak következmények. Ez az alapötlet már önmagában elég erős, de az igazi varázslat akkor jön, amikor rájössz, hogy itt nem az ölés a cél, hanem az út odáig.

Az első pályák még kedvesen fogják a kezed. Látod az áldozatot, látod az akadályt, összekötöd a pontokat, kész. Aztán hirtelen már nem ilyen egyértelmű. Egy rossz mozdulat, és Jason pont ott áll meg, ahol nem kéne. Itt jön az a fajta gondolkodás, amit régen a Lemmings vagy a Chip’s Challenge váltott ki belőlem: fejben lejátszom az egészet három lépéssel előre, majd mégis elrontom.

Amikor az áldozat is eszköz

Az egyik legjobb húzás, hogy az áldozatok nem csak célpontok, hanem mozgatható elemek. Megijednek, elszaladnak, beleugranak a vízbe vagy a tűzbe, ha jól pozicionálod Jasont. Ez brutálisan feldobja a játékmenetet, mert hirtelen már nem egy statikus feladványt oldasz meg, hanem egy élő, reakciókkal teli rendszert. És persze mindez vissza is tud ütni: a környezeti veszélyek Jasonre is hatnak, szóval egy rossz terv könnyen önsorsrontásba torkollik.

A rendőrök külön említést érdemelnek. Amikor először vittek el bilincsben, hangosan felnevettem. Nem azért, mert vicces, hanem mert annyira pontosan érzékelteti: itt tényleg minden lépés számít.

A „végső” végső lépés

A pályák végén kötelező „Final Kill” mechanika apró, de nagyon hatásos változtatás a korábbi formulához képest. Nem elég mindenkit elintézni, oda is kell érni a megfelelő pontra, és még egy időzítéses mini kihívást is kapsz. Ez a ritmusváltás pont annyira töri meg a monotonitást, hogy ne váljon darálóvá az élmény.

A fejlődési rendszer sem tolakodó. Tapasztalat, ládák, fegyverek – mind ismerős, de itt nem érződik kényszernek. Inkább olyan, mint egy régi játékban a titkos skinek: jólesik, ha megkapod, de nem ezért ülsz le játszani.

Anyu mindig tudja

Ha teljesen elakadnék, ott van Jason anyjának levágott feje, aki készségesen segít. Ez önmagában annyira abszurd, hogy nem is lehet nem elfogadni. Ritkán használtam, de a későbbi pályákon, ahol több irányváltó elem, veszélyforrás és menekülő NPC keveredik, őszintén jól jött.

Vér, rajzfilmesen

A vizuális stílus lekerekített, rajzfilmes, kicsit South Park-os, ami elsőre furcsa egy ilyen témánál, de működik. Nem akar realisztikus lenni, inkább vállaltan groteszk. A helyszínek – Crystal Lake-től a teljesen elszállt sci-fi és őskori pályákig – jól adagolt változatosságot hoznak, és végig érződik, hogy az alkotók értik és szeretik az alapanyagot.

Zárás

A Friday the 13th: Killer Puzzle nem akarja újraértelmezni a logikai játékokat, és Jason figuráját sem árulja zsákbamacskaként. Ehelyett fog egy letisztult alapötletet, és addig csiszolja, amíg minden lépésnek súlya nem lesz. Konzolon, kézben tartott kontrollerekkel különösen jól esik ez a kimért, gondolkodós tempó. Nem tökéletes, de nagyon tudja, mit akar.