Frederic 2: Evil Strikes Back

A történet: Chopin, mint a popkultúra szuperhőse

A történet ugyanúgy bonyolult, mint a zenei partitúrák, amiket Chopin játszik. A zeneszerző hősként tér vissza, hogy megmentse múzsáit egy új, titokzatos fenyegetéstől, amit egy zenei zseni hozott el. A sztori alapja nem sokkal több, mint egy szórakoztató ürügy a zenei párbajokhoz, de a világmegmentés és a zenés összecsapások most is izgalmasak. Az alapötlet jól hangzik, de a történet és a párbeszédek nem igazán lendítik előre a játékot. A karakterek, bár szórakoztatóak, inkább karikatúraszerűek, mintsem igazán érdekesek. A dialógusokban sokszor a szándékos giccs és a túltolt színészi játékok dominálnak, de ha túllépünk ezen, a színes, kézzel rajzolt karakterek és háttérvilágok azért szórakoztatók.

A játéknak egyedi varázsa van, ahogy Chopin különféle zenei ikonomákkal csatázik. Az ellenfelek egy-egy zenei sztereotípián alapulnak, amik néha kínosan, néha szórakoztatóan ütik meg a popkultúra különböző vénáit. A helyszínek is érdekesek, például filmforgatások, vidámparkok vagy a Wembley Stadion, de sajnos a paródiák és a szatíra nem minden esetben találják el a céljukat.

Zenei újragondolások: Klasszikusok és azok modern változatai

A zene az egyik erőssége a játéknak. Chopin híres kompozíciói most modern köntösben köszönnek vissza, és bár nem minden műfaji kísérlet ül tökéletesen, a zenei alapokat jól modernizálták. A stílusos újragondolások frissítőek, de néha nem illeszkednek pontosan a játék alaphangulatához. Azonban ha valami működik, akkor azok a zenei párbajok, ahol Chopin a legnagyobb zenei ikonokkal mérkőzik meg. Bár a zenék egy része még mindig csodálatosan el van készítve, a legnagyobb probléma továbbra is az, hogy a zenei élmény nem mindig illeszkedik tökéletesen a játékmenethez.

A játékban 10 zenei számot találunk, és bár a számok általában jobbak, mint az előző részben, a nehézségi szintek továbbra is vegyesek. A könnyebb beállítások túl könnyűek, míg a legnehezebb szinteken már szinte idegesítően nagy kihívásokat kapunk. A zongorán lejátszott számokkal való ügyködés ismételten visszaadja a klasszikus játékélményt, de a kihívás nem minden esetben adja meg azt az érzetet, amit a nehézségi szint valóban indokolna.

Játékmenet: A zongora és a touch kontroll

A játékmenet alapvetően nem sokat változott az előző részhez képest. A zongorán lejátszott számokat ismét a jól ismert érintésvezérlés segítségével irányíthatjuk. Az új funkciók közé tartozik, hogy a zongorát most már manuálisan hozzárendelhetjük a konzol gombjaihoz, de az érintőképernyő sokkal kényelmesebb, ha a játék során az adott számot kell végigvinni. Az irányítás alapvetően gyors, de amikor a konzolt kézben tartod, hogy a speciális támadásokat is elvégezd, ez már kényelmetlenné válhat, főleg ha asztali módban próbálkozol. A játék további problémáját képezi, hogy a leérkező hangjegyeket eltakarták, ami megnehezíti a pontos időzítést.

Mi nem működik?

A legnagyobb probléma, hogy bár a játék stílusa szórakoztató, és a zenei számok modernizálása is üdítő, az alapmechanikák sokkal kevésbé lettek javítva, mint kellett volna. A párbeszédek túltoltak, és az egész történet nem igazán hozza azt a szórakozást, amit elvárnánk egy zenei kalandtól. A játékmenet ugyanúgy szórakoztató, mint a múltban, de a frissítések és az újítások nem hoznak igazi áttörést.