Arcade Archives VS. Castlevania

Van az a pont, amikor rájössz, hogy nem te lettél rosszabb játékos az elmúlt harminc évben, hanem a játék döntött úgy, hogy mostantól tényleg fájni fog minden hiba.

Castlevania** pontosan ugyanazt a játékot adja, amit NES-en imádtunk – csak gyorsabban kifogy az idő, gyorsabban fogy az életerő, és hamarabb mondja azt: Game Over, dobj még egy érmét.

Ismerős falak, ismerős dallamok

Amikor először elindítottam, azonnal megjött az az ismerős, gyomorszájon vágó érzés. A zene ugyanaz, a pályák ugyanott vannak, a gyertyák pontosan ott lógnak, ahol harminc éve. Ha becsukom a szemem, simán elhinném, hogy ez a klasszikus NES Castlevania – csak kicsit színesebb a paletta, élénkebbek a tónusok.

És ez az, ami miatt az egész annyira alattomos. Mert minden ismerős, az izommemória dolgozik… aztán hirtelen eltűnik az életem negyede egy árva szellemtől, és az óra máris vészjósló tempóban ketyeg.

Az arcade mentalitás: siess, szenvedj, fizess

A különbség nem finom, hanem brutálisan őszinte. Az időlimit konkrétan beléd rúg. A NES-verzióban sosem éreztem igazán nyomást emiatt, itt viszont ha kicsit is élvezkedni próbálok – gyertyát török, itemet vadászok –, az óra könyörtelenül rám borítja a fedelet. Az első pálya 300 másodperce helyett itt 170 áll rendelkezésre, ami nem kihívás, hanem üzenet: nem nézelődni jöttél.

Az ellenfelek sebzése pedig egyenesen arcátlan. Egy sima találat is negyed életet visz, a keményebb ellenfelek és bossok pedig pillanatok alatt eltakarítanak, ha nem teljes életerővel érkezem. Ez önmagában még vállalható lenne, de a szoros időlimit miatt ritkán van lehetőség biztonságosan regenerálódni. Így az egész élmény állandó rohanássá válik, ahol a Castlevania híres, kimért ritmusa egyszerűen szétesik.

Amikor a technikai finomítás menti a menthetőt

És itt jön a csavar: ez az egyik legjobban összerakott Arcade Archives-kiadás. Hamster nem csak kipipálta a kötelező opciókat, hanem ténylegesen hozzányúlt a játékhoz ott, ahol fájt. A legendás zeneeltűnéses bug javítva lett, ami önmagában is öröm.

De az igazi ajándék az, hogy kikapcsolható a sprite villogás. Harminc év után először látom Castlevaniát úgy, hogy nem villódzik szét a képernyő, amikor több ellenfél kerül egymásra. Ez olyan, mintha valaki végre levette volna a régi, karcos szemüveget, amin keresztül eddig néztük. Őszintén: ez zseniális.

De a lényeg nem változik

Bármennyire is fáj ezt kimondani, ez akkor is a Castlevania kevésbé élvezetes verziója. A javítások technikailag előrelépések, de nem tudják megváltoztatni azt a tényt, hogy ez egy pénzbedobásra optimalizált arcade kiadás, ami direkt büntet. A Caravan mód itt különösen értelmetlennek érződik, mert maga az alapjáték is folyamatos időnyomás alatt tart.

És ilyenkor óhatatlanul eszembe jut a Castlevania Anniversary Collection. Igen, drágább, de ott van az eredeti NES-verzió minden hibájával együtt – és még hét másik epizóddal. Ha játszani akarok, nem szenvedni, akkor nehéz nem azt választani.

Zárás

A VS. Castlevania furcsa darab. Egyszerre lenyűgöző technikai kuriózum és frusztráló élmény. Jó látni, hogy ilyen gondossággal nyúltak hozzá, és végre megszabadultunk a villogástól, de játék közben végig azt érzem, hogy ez nem az a Castlevania, amiért újra és újra visszatérnék. Inkább egy érdekes lábjegyzet a sorozat történetében, mint valódi alternatíva.