Fight'N Rage

A cím nyíltan vállalt keverék: Final Fight + Streets of Rage. Első ránézésre akár egy túltolt tisztelgés is lehetne, de Sebastian Garcia – aki ezt az egészet egymaga rakta össze – valami sokkal veszélyesebbet csinált. Egy olyan beat ’em upot, ami nemcsak érti a műfajt, hanem túl is lép rajta.

Három gomb, végtelen lehetőség

Kezdéskor nincs válogatás: arcade mód, három karakter, három gomb. Ütés, ugrás, speciál. Ennyi. Tiszta ügy. Aztán elkezdek kombinálni, irányokat nyomni, időzíteni, és hirtelen kinyílik a tér. Dobások irányonként, földi és légi technikák, titkos speciálok, dash-ek, parry-k, cancel-ek. Mindez nem egy tutorialban az arcomba tolva, hanem organikusan, kísérletezés útján.

A játék egyik furcsa – és ritka – hibája, hogy a rendes tutorial mód eleinte le van zárva. Pár kör arcade után azonban már megvan rá a pénz, és onnantól leesik az állam. Amit addig ösztönből csináltam, az hirtelen rendszerré áll össze. Ez nem csak Final Fight és Streets of Rage. Ez Double Dragon alapokon nyugvó, Street Fighterrel fűszerezett beat ’em up.

Ellenségek, akik tanítanak

A Fight’N Rage egyik legnagyobb erénye, hogy nincs töltelék ellenfél. Mindenki csinál valamit. Elektromos macskák sokkolnak, disznó-bikerek tömegben rohamoznak, Adon-szerkós madarak légvédelmet játszanak, M. Bison-t cosplayelő macskák becsúsznak, Doberman kidobók töltik az ütésüket, patkányok késsel kivárnak. És ez még csak a felszín.

Nem lehet vakon püfölni. Meg kell tanulni, ki mit csinál, mikor jön, honnan jön. Amikor ez összeáll, megszületik az a ritmus, amit csak a legjobb akciójátékok tudnak. Csúszok, parry-zok, előre-hátra dodge-olok, láncolom a támadásokat, és hirtelen nem túlélni próbálok, hanem táncolok a halál körül.

Okos rendszerek, jó döntések

A speciál támadások cooldownosak. Ha kifogy az SP, használhatom őket életerőért cserébe. Kockázat–jutalom. Ha parry-zok egy támadást, az SP azonnal visszatölt, és jöhet a brutális visszacsapás. Ezek apró döntések, de ettől válik a harc addiktívan taktikaivá.

A bossok ugyanezt a filozófiát követik. Először rommá vernek, aztán rájövök: aha, itt a rés. Mindegyik tanít valamire. Nem falak, hanem vizsgák.

Karakterek, karakterrel

A három főhős tényleg három külön játékstílus:

• Gal gyors, technikás, látványos. Olyan, mintha Mai és Chun-Li keveréke lenne. Kezdőknek nehéz, de mesterkézben gyilkos.
• Ricardo lassú, de pusztító. Haggar-vonal, dobásokkal és területkontrollal. Meg kell tanulni mozgatni.
• F. Norris az arany középút. Guy és Ryu DNS-éből összerakva, tökéletes tanulókarakter.

Mindhárom működik, mindhárom másképp tanít.

Tartalom, ami nem kifogás

Az arcade mód nagyjából ötven perc, de elágazásokkal, titkos útvonalakkal, nyolcféle befejezéssel. A játék dobálja a nosztalgikus kikacsintásokat, de sosem fullad öncélú utalgatásba. A soundtrack – Gonzalo Varela munkája – brutális: rock, jazz, funk, több mint negyven szám, mind ül.

A coin rendszer az arcade teljesítményt jutalmazza, és abból nyílik meg:

• tutorial
• versus mód
• speedrun
• kosztümök
• tipkártyák
• és rengeteg játszható ellenfél

Ez az a pont, ahol végleg elillan az a tévhit, hogy a beat ’em up sekély és egydimenziós műfaj.

Technikai oldal

Switchen kiválóan fut. Docked és handheld módban is stabil, csak extrém káosznál láttam minimális lassulást. A grafika gyönyörű pixelmunka, a CRT és scanline effektek opcionálisak, és tényleg hozzáadnak, nem csak nosztalgiát árulnak.

Zárás

A Fight’N Rage nem csak tiszteleg a műfaj előtt, hanem megmutatja, hova lehetett volna eljutni, ha a beat ’em upok nem szorulnak háttérbe a ’90-es évek végén. Mély, technikás, kegyetlen, mégis fair. Olyan játék, ami visszaköveteli a figyelmemet, és jutalmazza, ha tanulok.

Akár veterán vagyok, akár csak szeretem szétverni a mutant punk macskákat és Bruce Lee-nek öltözött majmokat, ezt nem hagyhatom ki. Ez nem retró. Ez klasszikus születik.