Etherborn

A játékmenet: a gravitáció csapdája

Az Etherborn alapvetően egy puzzle platformer, ahol a feladatod egyszerű: elérni minden szinten a végét. Ez persze nem olyan könnyű, mint elsőre tűnik, hiszen a gravitációt folyamatosan manipulálhatod, és a világot egy hatalmas, lebegő 3D-s objektumként képzelheted el, aminek mind a négy oldalát bejárhatod. A pályákon lévő lejtők segítségével a gravitációt egy-egy ívelt felületnél tudod átfordítani, így a falakon mászhatsz, vagy akár a plafonon is szaladgálhatsz. Itt már érezheted, hogy valami igazán egyedit kapsz, valami olyat, amit korábban talán csak a Super Mario Galaxy-ban láttál, amikor egy-egy kisebb bolygón sétáltál a szélén.

A játék elején mindez tényleg működik. Az első pár pálya szép fokozatosan megismertet ezzel az új mechanikával, és bár időnként érezni lehet, hogy a fejedet kapargatod, a megoldásokat fokozatosan sikerül megtalálnod. Az első órákban biztosan azt fogod gondolni, hogy „ez nagyon király!” – és igazából van is valami szórakoztató abban, ahogy az egyes szinteken egyik gravitációval kapcsolatos trükköt próbálod alkalmazni a másik után.

A látvány: minimalizmus és geometria

Azonban az Etherborn nem csupán egy okos játékmenetet hoz. A látvány az, ami a leginkább megnyerő benne. A minimalista stílus, a geometriai formák és a M.C. Escher-féle optikai illúziók egy olyan szintre emelik a játékot, hogy csak bámulni tudod, miközben egy-egy újabb szinthez érsz. A játék világát az orosz festők, a brutalista építészet és az olyan spanyol szobrászok munkái ihlették, mint Eduardo Chillida. A végeredmény egy szinte letisztult, de rendkívül hatásos esztétikai élmény, ami teljesen elnyel.

A Endless Tree nevű központi helyszín például egy olyan túrával ajándékoz meg, hogy szinte alig várod, hogy továbbhaladj benne, miközben a különböző ágak és ösvények fonódnak össze körülötted. Ha már az audiovizuális élményről beszélünk: a zene is telitalálat. Gabriel Garrido Garcia munkája (akit más néven Triple G-nek sem hív senki) igazán gyönyörű. A zene hol szívszorító, hol megnyugtató, de sosem válik unalmassá – még akkor sem, ha órákig kóvályogsz a pályák között.

A problémák: túl okos, túl gyors

Na, de sajnos nem minden csillog és ragyog. Az Etherborn igazából rövid idő után képes túladagolni a nehézséget. A pályák mesterien bonyolulttá válnak, és bár kezdetben érezni lehet, hogy van benne valami izgalmas kihívás, hamar eljutsz arra a pontra, hogy már nem a megoldást keresed, hanem az utat, ami vezet a kijárathoz. Próbálkozol jobbra-balra, minden egyes ívelt felületet átvizsgálsz, hátha sikerül valami újat felfedezned, ami végre átvisz a következő részen.

Aztán ott van a kamera. Ha tudnád mozgatni szabadon, lehet, hogy a rejtvények valódi puzzle-élményt adhatnának, de így a jobb analóg kar mozgatása nem igazán segít abban, hogy jobban átlásd a terepet. Ez olyan, mintha egy Rubik-kockát próbálnál megoldani úgy, hogy csak az egyik oldalát láthatod. A szintek végére aztán már inkább a kimerültség érzése dominál, mintsem a megoldás öröme. Miközben a játék narrátora valami szellemes filozófiát próbál a fejedbe verni, szinte azt érzed, hogy a játéknak túl sok esze van.

A végeredmény: túl bonyolult, hogy élvezhesd

Etherborn tehát egy olyan játék, ami rengeteg potenciált rejt magában, de egy idő után elég frusztrálóvá válik. A látvány és a zene valóban lenyűgöző, és a játékmenet is kellően egyedi, de a szinttervezés és a nehézségi görbe úgy felgyorsul, hogy sokszor nem érezni azt a kellemes „aha!” pillanatot, amit egy jó puzzle játéknál várnál. Miután befejezed a szinteket, inkább azon gondolkodsz, hogy „na, vajon ezt hogy kellett volna megoldanom?”, nem pedig azon, hogy „aha, most már értem, miért működött így!”