Dunk Dunk

Kosárlabda, de oldalnézetből, csapkodással

Az alapötlet pofonegyszerű: szerezd meg a labdát, és dobd vagy dunkold bele az ellenfél lebegő gyűrűjébe. Az egész egy 2D-s arénában zajlik, ami erősen idézi a Smash Bros színpadainak logikáját. Játszhatunk 1v1-ben vagy 2v2-ben, helyben barátokkal vagy CPU ellen. Nincs túlbonyolítva, nincs túlszabályozva – ez egyértelműen tudatos döntés.

A kontroll meglepően szabad. A karjaimat 360 fokban mozgathatom, csavarhatom, lendíthetem, kamuzhatok vele, pumpálhatok, blokkolhatok. Van ugrás, van levegődash, és pár meccs után már olyan kielégítő dunkokat pakoltunk be, hogy csak néztünk egymásra a kanapén. A mid-air alley-oop passzok konkrétan mosolyt csaltak az arcomra. Ez az a fajta játékmenet, ami ösztönösen jólesik.

Arénák és hangulat: itt él a játék

A pályák kifejezetten jól sikerültek. Vannak egyszerűbb, nyílt arénák, és vannak trükkösebbek kapcsolókkal, random felbukkanó falakkal, amik vagy segítenek, vagy totál keresztbe tesznek. Soha nem érzem azt, hogy a környezet csak díszlet lenne.

A prezentáció is rátesz egy lapáttal: visszajátszások, túltolt kommentátor, hülye, de szerethető karakterdizájnok (minden azonnal feloldva, hála az égnek). Az egésznek van egy laza, bulis atmoszférája, ami abszolút a Wii–Xbox 360–PS3 éra helyi partyjátékait idézi. Jó értelemben.

Ahol szétesik az élmény

Viszont nem minden ilyen kerek. A legnagyobb probléma egyértelműen a kamera és az átláthatóság. Főleg Switch kézben játszva, de dokkolva is előjön.

2v2-ben simán előfordul, hogy mind a négy karakter és a labda egy sarokban csomósodik össze. Ilyenkor gyakorlatilag fogalmam sincs, kié a labda, merre nézek, és mit csináljak. Általában valaki véletlenül elpöcköli a labdát, mindenki rohan utána, és kész. Stratégia nincs, csak káosz.

Ezt tovább rontja, hogy a labdát néha baromi nehéz észrevenni. Egy egyszerű kontúr vagy kiemelés csodát tenne, de ilyen opció nincs. A kamera pedig időnként teljesen random módon rángatja magát, hirtelen zoomol, majd visszaránt – olyan érzés, mintha nem tudná eldönteni, mire akar fókuszálni. Volt, hogy konkrétan abbahagytuk a játékot, mert annyira felhúzott.

Lehet lassítani a játék tempóját 50–75%-ra, de ezzel együtt meg is ölöd azt a lendületet, amiért a Dunk Dunk egyáltalán működik. Kameraopciók? Fix nézet? Zoom kikapcsolása? Sajnos nincs.

Módok: van miből válogatni, de nem minden üt

Online multiplayer nincs, ami fájó pont, de a helyi és CPU-s módok azért változatosak. A Galaxy Tour egyfajta egyjátékos menetelés: egymás utáni meccsek, rajongók gyűjtése, egyre nehezebb kihívások. Nem egy világmegváltó jutalom vár a végén, de jólesik, hogy van egy lineárisabb mód.

Itt jönnek be különféle próbák is, platformos kihívásokkal, akadályokkal – ezek kifejezetten rendben vannak.

A Mutator Madness már vegyesebb élmény. Módosítók dobálják fel a meccseket: üllőlabda, ami lenyom a földre, láthatatlanná váló labda, random teleportálás. Papíron fun, gyakorlatban inkább idegesítő. Ráadásul ezek gyakran minden magyarázat nélkül, meccs közben aktiválódnak. Egy kis ikon jelzi, mi történt, de ennyi. Sokszor inkább rontották az élményt, mintsem feldobták volna.

Összkép

A Dunk Dunk egy szerethető, olcsó, könnyen fogyasztható partijáték, aminek a magja nagyon erős. A játékmenet örömteli, az irányítás intuitív, az atmoszféra telitalálat. Viszont a kamera és a vizuális tisztaság problémái túl gyakran törik meg a flow-t ahhoz, hogy igazán klasszikussá váljon.

Ez nem az a játék, amire hónapokra rákattantok a haverokkal. De az a fajta, amit időről időre jólesik elővenni, pár meccset lenyomni, és elégedetten letenni.