Dragon Sinker

A történet – klasszikus sablon, vagy egy kis csavarral?

A történet rögtön egy klasszikus JRPG kiindulóponttal kezdődik: egy herceg, egy lovag és egy papnő elindul, hogy legyőzze a sárkányt. Ha eddig nem kapcsoltál, akkor most érzed, hogy mintha már láttad volna ezt valahol, nem igaz? És igazad van, valóban. A Dragon Sinker története nem újítja meg az RPG-k világát, viszont amiben igazán jó, az a nosztalgia szintjén való szórakoztatás. Ha szereted a régi időket, akkor nem fogsz csalódni, mert a játék nem akar túllépni a klasszikus formula határain – inkább kitart mellette és egyfajta szeretettel köszönti a régi motorosokat.

A játéknak van egy egész szórakoztató lore-ja, ami apránként, felfedezés közben tárul fel, és bár nem mély, mégis érdekes, ahogy a régi civilizáció titkai előttünk lepleződnek le. Az egyetlen probléma, hogy a karakterek igencsak egydimenziósak és nincsenek igazi érzelmi ívek. Amit igazán élvezünk, az a világ, amit belakunk, nem pedig a karakterek, akik néha inkább statiszták, mintsem hősök.

Játékmenet – egyszerű, de szórakoztató

A Dragon Sinker játékmenete egyértelműen egy klasszikus dungeon crawler, ahol a célunk nem más, mint a szintek felfedezése, harcok megvívása és mindenféle kincs begyűjtése. A harcrendszer fordulatos és egyszerű, és igazából szórakoztató, de hamar kiderül, hogy a játék nem sok újat ad hozzá az alapokhoz. Az automatikus harc, amit be lehet állítani, nagyon hasznos, ha nem akarunk mindig a részletekbe menni, és ez a lehetőség igazán segít abban, hogy ne veszítsük el a motivációt.

A harcok elején még érdekesek, de ahogy haladunk előre, hamarosan érezni kezdjük, hogy a harcok egyhangúvá válnak. Az egyetlen, ami színt ad neki, az a képességfa és a karakterek közötti szoros kapcsolatok, amelyeket a játékban lévő különböző képességekkel tudunk erősíteni. Emellett a csapat felállása és az elemek rendszerének figyelembevételével változtathatjuk meg a harc menetét, amit érdemes kihasználni a nehezebb szakaszokon.

Tökéletes retro élmény?

A grafika pontosan azt adja, amire egy retro JRPG-től számítanál: 8-bites, színes és tiszta. Az egész játék olyan, mintha egy régi Game Boy játékot pörgetnél a Super Game Boy-on, és bár a grafika nem hoz semmi forradalmit, mégis szerethető, ahogyan a régi motoros címekre jellemző pixel art-ot újra megcsinálták.

A zenék szintén klasszikus hangulatot árasztanak, és a chiptune soundtrack sokat segít abban, hogy a játék elérje a retro hangulatot. Bár nem tartozik a legemlékezetesebb zenei aláfestések közé, a harmónia jól illeszkedik a játék tempójához.

Mi hiányzik a játékból?

A játék egy komoly hibája, hogy ismétlődő lesz. A dungeonöket szép lassan, egyre mélyebbre ásva elég gyorsan rájössz, hogy ugyanazokat a harcokat vívjuk újra és újra, csak egyre erősebb ellenfelekkel. A karakterek fejlődése is túl véletlenszerű ahhoz, hogy igazán kielégítő legyen. Egy-egy sikeres harc során néha semmi fejlődés nem történik, míg máskor egyszerre több képesség is felugrik – amit igazából nem érdemel meg a játék. A játékmenet gyorsan unalmassá válik, ha nem fektetsz időt a dungeonökhöz való visszatérésbe.