Dragon Quest II: Luminaries Of The Legendary Line

Bevezetés

A Dragon Quest II olyan, mint egy régi kazetta, amit jólesik visszatenni a magnóba, de pár szám után rájössz: ezt inkább emléknek szereted, nem élménynek.

Visszatérés Erdrick árnyékába

A Dragon Quest II száz évvel az első rész után játszódik, és ismét Erdrick leszármazottjaként indulok útnak. Papíron minden adott: nagyobb világ, több város, komolyabb történet, és – ami akkoriban óriási újítás volt – egy teljes csapat. Ez már nem az egy magányos hős sétálgat a térképen típusú kaland, hanem egy valódi party-alapú JRPG… legalábbis elméletben.

A gyakorlat viszont gyorsan kijózanít. A csapattagokat fokozatosan kapom meg, miközben a játék már az elején hajlamos olyan véletlen csatákat rám dobni, amiknél konkrétan azt érzem: ezt most nem gondolták át. Nem egyszer fordult elő, hogy teljesen korrekt felszereléssel is esélytelen helyzetbe kerültem, csak mert rosszkor rossz helyen sétáltam.

Szabadság, ami néha inkább büntetés

A Dragon Quest II nagyon ragaszkodik ahhoz az oldschool filozófiához, hogy „menj, amerre akarsz, majd rájössz”. Ez önmagában nem baj, sőt, szeretem, amikor egy játék nem fogja a kezem. Itt viszont gyakran nem a felfedezés öröme dominál, hanem az, hogy vajon most rossz irányba mentem-e, vagy csak még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy életben maradjak.

A térkép megléte sokat segít, és az is pozitívum, hogy bármikor vissza tudok vonulni feltöltődni, de ez inkább tűzoltás, mint valódi megoldás. A világ nagy, a tempó lassú, a véletlen harcok gyakoriak, és egy idő után azt vettem észre, hogy nem kalandozom, hanem túlélési útvonalakat optimalizálok.

Hosszú játékidő – nem mindig jó értelemben

A Dragon Quest II hosszú. Nem epikus értelemben, inkább fogalmazzunk úgy: kitartást igényel. Vannak benne jó ötletek, például a hajó, ami valóban felgyorsítja a közlekedést, de összességében sokszor érződik úgy, mintha a játék egyszerűen csak nyújtaná az időt.

A random encounterek ritkítása vagy a mozgás felgyorsítása sokat javított volna az élményen, de ez már olyan mértékű belenyúlás lenne, ami szembe menne ezeknek a portoknak a „hűséges” szemléletével. Így viszont marad az, amit kapunk: egy fontos, de nehézkes darabja a sorozat történetének.

Switchen: tisztességes, de messze nem szép

Technikailag a Switch-verzió hozza azt, amit az első Dragon Questnél már láttunk – sajnos annak minden problémájával együtt. A karakterek és ellenfelek kissé feljavított sprite-jai furcsán lógnak ki a háttérből, mintha nem ugyanabból a világból származnának.

Az ellenfelek dizájnja különösen felemás: nem Toriyama ikonikus stílusát idézik, inkább egy „felbontást növelt” kompromisszum érzetét keltik. Az overworldön pedig rendszeresen tapasztaltam apró döccenéseket, ami egy ennyire régi játéknál egyszerűen furcsa.

Történelmi jelentőség kontra játékélmény

Miközben játszottam, folyamatosan ott motoszkált bennem a gondolat: értem, miért fontos ez a játék, de ettől még nem lett élvezetesebb. A Dragon Quest II rengeteget hozzáad a világ lore-jához, lefektet olyan alapokat, amik később klasszikussá nemesedtek – de itt még minden nyers, kiegyensúlyozatlan és sokszor igazságtalan.

Amikor ugyanazon a platformon ott van a Dragon Quest III vagy a XI, nagyon nehéz jó szívvel azt mondani, hogy „ezzel kezdd”. Ez inkább egy zarándoklat a rajongóknak, nem egy ajánlás az új játékosoknak.

Zárás

A Dragon Quest II számomra nem bukás, hanem tanulópénz. Egy fontos lépcsőfok, ami nélkül nem lenne az a sorozat, amit ma ismerünk, de amit visszanézve már inkább tisztel az ember, mint élvez. Jó, hogy elérhető Switchen, jó, hogy nem felejtjük el – de játszani vele már tényleg csak a legelkötelezettebbeknek ajánlom.