Dordogne

Ritkán fordul elő, hogy egy játék nem akar szórakoztatni, inkább csak csendben leültet maga mellé, és hagyja, hogy együtt nézzünk egy folyót.

Egy visszatérés története

A történet középpontjában Mimi áll, aki felnőttként visszatér a francia Dordogne régióba, a nagymamája régi házába. A keret egyszerű, de azonnal működik: veszteség, elhallgatott családi konfliktus, és egy gyerekkori nyár, amire jólesik emlékezni, még akkor is, ha valami hiányzik belőle.

Ahogy belépek ebbe az akvarellfestményként életre kelt világba, rögtön feltűnik, mennyire más tempót diktál. A fix kamerák óhatatlanul felidézték bennem a régi Resident Evil-epizódokat, de itt nem a feszültség, hanem a szemlélődés a lényeg. Lassan sétálok egyik helyszínről a másikra, mintha egy régi családi fotóalbum lapjai között járnék.

Gyerekkor, napokra bontva

Amikor a játék átvált a nyolcvanas évek elejére, és irányítást kapok a tizenkét éves Mimi felett, hirtelen kitágul a tér. A nagymamával töltött nyár napokra van bontva, és minden nap végén egy scrapbook-oldalt kell összeállítanom: fotó, hang, matrica, vers – de csak egy-egy fér el.

Ez az apró döntési kényszer az egyik legerősebb húzása a játéknak. Nem gyűjthetek be mindent, nem vihetek magammal minden emléket. Ahogy választok, óhatatlanul elengedek valamit. Játék közben azon kaptam magam, hogy tényleg mérlegelek: ezt a hangot őrizném meg, vagy inkább azt a képet? Ismerős érzés, nem csak játékosként.

Flow helyett súly

A Dordogne nem a flow-ra épít, inkább a súlyra. A mozgás sokszor lassú, néha túl lassú. Volt, amikor konkrétan úgy éreztem, mintha a kis Mimi bokáig sárban vánszorogna, és ez sajnos nem mindig művészi döntésnek hatott, hanem technikai döccenőnek. A joystickos „rajzolgatós” interakciók pedig eleinte ötletesek, később fárasztóvá válnak. Egy ponton már reflexből csinálom, nem figyelemmel.

És ez fáj, mert pont akkor kezdenek el sűrűsödni a fontos pillanatok, amikor a játékmenet recsegni kezd. Láthatatlan falak, nehezen eltalálható hotspotok – apróságok, de képesek kizökkenteni egy amúgy intim jelenetből.

Amit mégis magammal viszek

Mindezek ellenére nehéz haragudni a Dordogne-ra. A vízfestékes látványvilág, a hangdizájn, a nagymama bölcs, csendes filozófiája mind-mind összeáll valamivé, ami ritka a videojátékok között. Nem akar nagy igazságokat kimondani, csak finoman megmutatja, hogy az emlékek nem tárgyak, hanem döntések.

A befejezésnél nem volt katarzisrobbanás, inkább egy halkan becsukódó ajtó. És ez így van jól.

Zárás

A Dordogne nem hibátlan játék, sőt: mechanikailag néha kifejezetten esetlen. De ha hajlandó vagy elengedni az elvárást, hogy „játsszon”, és inkább hagyod, hogy vezessen, akkor egy olyan élményt ad, amit nehéz pontszámokkal mérni. Ez nem egy klasszikus értelemben vett jó játék – viszont egy emlékezetes utazás.