Detective Pikachu Returns

A Detective Pikachu Returns néha úgy tesz, mintha nagy rejtély lenne, aztán lazán odaszól, hogy „nyugi, kölyök, úgyis rájössz”.

Vissza Ryme Citybe, ahol mindenki ismer

Aki játszott az első résszel 3DS-en, az azonnal otthon érzi magát: Tim Goodman és Pikachu továbbra is ugyanaz a páros, a dinamika működik, a város pedig a maga békésen furcsa Pokémon–ember együttélésével rögtön visszaránt. A sztori ráadásul nem csinál ügyet abból, ha kihagytad az előzményt: kapunk egy korrekt összefoglalót, aztán lehet is menni.

A nyitány egy ékszerlopással indít, ami kifejezetten „gyerek-krimi” szagú, de ez nem baj. Olyan, mint amikor a délutáni rajzfilm első tíz perce még csak bemelegítés, aztán egyszer csak beúszik valami nagyobb, sötétebb ügy a háttérben. Itt is ez történik: az első óra kicsit szögletes, tanítgatós, aztán szépen elkezd kibomlani egy komolyabb konfliktus, ami már nem csak arról szól, hogy ki vitte el a csillogó bigyót, hanem arról is, hogyan lehet éket verni ember és Pokémon közé. És persze ott lebeg a levegőben a régi szál: hol van Tim apja, Harry Goodman?

A játékmenet: kérdezni, nézelődni, összekötni – és ismételni

A Detective Pikachu Returns gerince ugyanaz, mint az első részé: tanúkat kérdezünk ki, többválasztós válaszokkal terelgetjük a beszélgetést, közben apró helyszíneket vizsgálunk át, nyomokat gyűjtünk. Aztán Tim jegyzetfüzetében jön az „összekötöm a pontokat” rész: kiválasztom a helyes következtetést egy halom opció közül, és megy tovább a sztori.

Ami fontos: itt gyakorlatilag nincs büntetés. Rosszat választasz? Próbáld újra. Lebuktál egy tiltott területen? Visszatesz és mehetsz megint. Ez a fajta lazaság teljesen tudatos, és erősen jelzi, hogy a célközönség inkább a fiatalabb korosztály. És ezzel nincs is baj, csak tudni kell, mire ülsz le.

Ha viszont régi motoros vagy a műfajban, és úgy érkeznél, hogy majd itt most agysebész módjára fejtegetsz összetett rejtélyeket, akkor jobb, ha elengeded. Ez nem Ace Attorney-szintű „kapd el a ellentmondást” játék, inkább egy kedves, vezetett kaland.

A flow titka: a szöveg és a hangulat

Ami engem itt bent tartott, az nem a kihívás volt, hanem a ritmus és a karakterek. Pikachu ebben a spin-off univerzumban továbbra is zseniális: morcos, kicsit nagyképű, kávéra jár az esze, és közben meglepően szíve is van. Az a fajta figura, aki egyszerre tudja hozni a „na, megint én mentem meg a napot” dumát, és közben úgy odaszúrni Timnek, hogy te is vigyorogsz.

A párbeszédekben pont elég a hülyéskedés és a könnyű humor ahhoz, hogy a felnőtt játékos se érezze kínosan magát, miközben a sztori azért néha megpróbál kicsit komolyabb lenni. Nem mindig találja el tökéletesen az arányt, de a szándék tiszta: gyerekeknek emészthető, de a régi Pokémon-rajongó se unatkozzon halálra.

És ez tényleg működik. Olyan ez, mint amikor a családi filmnél van pár poén a szülőknek is, hogy ők se csak „kísérjenek”, hanem élvezzék.

A változatosság mentőöve: minijátékok és egyedi szekvenciák

A folyamatos kérdezgetés és helyszínbejárás el tud fáradni. A játék is érzi ezt, ezért időnként bedob egy-egy egyszer használatos mechanikát: QTE-s részek, röntgenszerű átlátás falakon, Pokémon-háton utazás, meg hasonlók. Ezek nem forradalmi dolgok, de pont elég „fűszer”, hogy ne csak ugyanazt a körforgást nyomjam órákon át.

A baj az, hogy még így is sok a visszajárás és az ismétlés. A nyomozás természete ilyen, persze, de itt néha túlságosan is érzem a „menj vissza és kérdezd meg még egyszer” jellegű időhúzást. Ráadásul időnként már előre sejtem a megoldást, csak a játék még nem engedi, hogy ténylegesen lezárjam az adott szálat. Ilyenkor picit türelmet kér tőlem – és ezt nem mindig adom szívesen.

A látvány: a Switch nagyobb, de nem szebb

Na és akkor a feketeleves: ez a játék meglepően… fakó. A 3DS kétképernyős varázsát nyilván elveszítjük, cserébe azt várnám, hogy a Switch-en majd minden életre kel. Ehhez képest a Detective Pikachu Returns sokszor olyan steril és színtelen, mintha egy mobilos spinoffot néznék felnagyítva.

Fut rendesen, nincsenek nagy technikai drámák, de a környezetek és a karakterek nem kapnak elég részletet, elég karaktert. És ez azért fáj, mert a Pokémon-világ alapból hálás terep: ha valahol lehetne harsány színekből, apró animációkból és hangulatból építkezni, akkor itt. Egy New Pokémon Snap-szintű vizuális szeretetet simán elbírt volna – vagy akár a film kicsit koszosabb, „valóságosabb” hangulatát. Ehelyett marad egy korrekt, de jellegtelen tálalás.

Zárás

A Detective Pikachu Returns egy olyan folytatás, ami pontosan tudja, kinek szól. Gyerekekkel játszva kifejezetten hálás: könnyen érthető, barátságos, vicces, és a sztori a kezdeti toporgás után tényleg beindul. Felnőttként pedig akkor működik, ha elfogadod, hogy itt nem a kihívás a lényeg, hanem a hangulat, a karakterek és az a kedvesen bugyuta nyomozós „séta”.

Csak hát kár, hogy a játék nem mert nagyobbat álmodni sem a látványban, sem a mechanikában. Pikachu még mindig hozza a formáját, Tim is szerethető, Ryme Cityben jó lenni – csak néha az az érzésem, hogy ez a második kör is inkább biztosra ment, mintsem igazán odatette volna magát.