Crimsonland

Oldschool vérgőz, felülnézetből

A Crimsonland nem finomkodik. Se képi világban, se hangulatban, se szándékban. Már a borító is egy olyan korszakra kacsint vissza, amikor a brutalitás még nem irónia volt, hanem természetes állapot. A ’90-es évek túlzó, kicsit bugyuta, de nagyon őszinte akciójátékainak DNS-ét hordozza magában, csak épp felülnézetes, twin stick köntösben.

Ez a játék eredetileg még akkor született, amikor az indie szó sem jelentette azt, amit ma, és ez érződik rajta. Nem akar megfelelni, nem akar modernnek látszani. Jönnek a szörnyek, jönnek tömegével, és neked egy dolgod van: lőni, mozogni, túlélni.

Switch-en pont ott van, ahol lennie kell

Technikailag a Switch lazán elbírja ezt a káoszt. A képernyőt gyakran ellepik az ellenfelek, robbanások, lézerek és vérpacák, de a játék stabil marad. Ez fontos, mert itt nincs helye technikai botlásnak – egy megakadás egyenlő a halállal.

Újdonság nincs igazán. Ez a Crimsonland pontosan az a Crimsonland, amit korábban is ismerni lehetett. A helyi kooperatív mód jól jön, főleg rövid menetekre, de nem ez fogja új szintre emelni az élményt.

Küldetés mód, ami inkább kötelező kör

A játék két fő módot kínál: túlélés és küldetés. A túlélés az igazi terep, de odáig el kell jutni, és ehhez végig kell rágni magad a kampányon. Hat fejezet, fejezetenként tíz pálya, és sajnos itt jön elő először igazán a Crimsonland legnagyobb baja: az ismétlődés.

A cél mindig ugyanaz. Öld meg az ellenfeleket, töltsd fel a csíkot, lépj tovább. Egy-egy pálya pár perc alatt lepörög, kapsz egy statisztikai összegzést, majd indul minden elölről. Az ellenfelek száma és kombinációja nő, később megjelennek a spawn pontok is, de az alapélmény nem változik.

Fegyverek, perkök, adrenalin

Ami életben tartja a Crimsonlandet, az a harc közbeni flow. Fegyverekből van választék: pisztoly, shotgun, gépfegyver, lángszóró, rakétavető – mindnek megvan a maga ritmusa. Az igazán nagy dobás viszont a perk rendszer.

Ahogy haladsz, folyamatosan esnek a power-upok, és időről időre választhatsz perköket, amelyek konkrétan megváltoztatják a játékmenetet. Gyorsabb mozgás, nagyobb sebzés, fagyasztás, lassítás – ezek nem apró bónuszok, hanem valódi túlélési eszközök. Jó pillanatban választva hirtelen te leszel a mészáros, nem az áldozat.

Az a néhány másodperc, amikor hátrálsz egy reménytelennek tűnő szörnytömeg elől, majd felkapsz egy brutális fegyvert, és letarolsz mindent a képernyőről, még mindig elementáris élmény. Ez az a pont, ahol a Crimsonland igazán működik.

Amikor elfogy a díszlet

A gond ott kezdődik, hogy mindez mindig ugyanabban a környezetben történik. A pályák gyakorlatilag csereszabatosak. Nincs vertikalitás, nincs rombolható környezet, nincs valódi terepmunka. Csak egy színtelen, szagtalan aréna, amit újra és újra beterítesz vérrel.

A zenei aláfestés és a hanghatások teszik a dolgukat, de nem emelnek az összképen. Itt érződik leginkább, hogy a Crimsonland inkább mechanikailag él, vizuálisan viszont fáradt.

Zárás – bűnös élvezet, kopott köntösben

A Crimsonland egy furcsa darab. Játék közben kifejezetten élvezetes, sőt időnként katarzist ad. Letenni viszont könnyű, mert kevés dolog hív vissza hosszabb távon. A lövöldözés, a perkök és a pillanatnyi döntések fantasztikusak, de a körítés nem nő fel hozzájuk.

Ez az a játék, ami emlékeztet rá, mennyire hiányzik a Switchről néhány igazán erős, modern twin stick shooter. A Crimsonland megmutatja az alapokat – és azt is, hogy mennyivel több lehetne ebből.