Can Of Wormholes

Ha eddig a Nintendo Life hasábjait túrtad, remélve, hogy egyszer végre rólad szól majd egy játék, akkor eljött a te időd. A Can of Wormholes nem mellékszereplőként, nem poénként, hanem teljes jogú főhősként tesz meg egy kukacot. Nincs karod, nincs lábad, nincs szemed – van viszont tested, irányod, és egy rakás dimenziókon átívelő logikai probléma.

A játék egyedül készült, Munted Finger munkája, és amikor Switch-en elindítottam, rögtön éreztem: ez nem az a puzzle, amit fél szemmel, Netflix mellől old meg az ember. Ez az a fajta, ami után hátradőlsz, és percekig csak bámulod a plafont, mint egy földigiliszta eső után.

Alapmechanika – csúszás, tekeredés, visszafordulás

A szabályrendszer elsőre egyszerű, már-már gyanúsan az. Egy rácson mozgok, négyzetről négyzetre haladva a kukac feje irányításával, miközben a testem követi az általam kijelölt útvonalat. A cél minden pályán az, hogy belefeküdjek egy kukacformájú lyukba. Ennyi. Papíron.

A csavar ott jön, hogy visszafelé nem ugyanazon az útvonalon mozgok, hanem a farok mindig egyenes vonalban húzódik vissza. Ez az apró szabálymódosítás már önmagában elég ahhoz, hogy az agyam finoman sisteregni kezdjen. És erre jönnek rá az újabb elemek: növekedést adó pirulák, tolható blokkok, lenyelhető formák, dimenziók közti átjárás – és igen, az a felismerés, hogy ha kettévágják a kukacot, abból nem lesz két élő kukac.

Feladványok – folyamatos eszkaláció

A pályák tematikus egységekbe, afféle kukacos űrhajókba vannak rendezve, amelyek között ugrálva új mechanikák és új vizuális stílusok nyílnak meg. Már ez az összekötő struktúra is egy meta-rejtvény, de az igazi erő abban van, ahogy a játék soha nem áll meg.

Mire megszoknál egy ötletet, már ráépül egy másik. A kihívások nem ismétlik önmagukat, hanem egymásra rétegződnek, és minden egyes pálya kicsit tovább tolja a határokat. Ez nem egy „aha, már értem” típusú puzzle, hanem egy „oké, ezt még értem… ezt már nem… várj, most igen” élmény. Nem casual, nem kíméletes – de mindig fair.

Súgórendszer – tanít, nem elárul

A Can of Wormholes egyik legnagyobb bravúrja a súgórendszer. Nem oldja meg helyetted a feladatot, nem tol az arcodba nyilakat. Ehelyett kiszakít az adott pályából, és egy minimalista, fekete-fehér miniszituációban megmutatja az adott logikai magot.

Ez zseniális. Nem érzem csalásnak használni, mert nem választ ad, hanem megértést. Visszalépek az eredeti pályára, és már én rakom össze a megoldást. Ritka az ilyen elegáns segítség – itt tényleg partnernek kezel a játék.

Audiovizuális világ – sallang nélkül, pontosan

Látványban a játék szándékosan visszafogott. Letisztult formák, jól elkülönülő elemek, nulla vizuális zaj. Egy olyan puzzle-nél, ahol minden lépés számít, ez óriási plusz. És hát, legyünk őszinték: kukac vagyok, nincs is igazán szemem.

A hang viszont meglepően sokat ad hozzá. A zene reagál a játékomra: amikor jó irányba haladok, optimistábbá válik, amikor elrontom, disszonánsabb lesz. Ez finom, de hatásos visszajelzés, ami erősíti a flow-t anélkül, hogy elvonná a figyelmemet.

Zárás – veszélyesen addiktív gondolkodás

A Can of Wormholes nem akar mindenkinek tetszeni. Nem is fog. Ez egy kemény puzzle-játék, ami gondolkodást, türelmet és hajlandóságot követel arra, hogy hibázz, majd újratervezz. Cserébe viszont folyamatosan új ötletekkel bombáz, és soha nem néz hülyének.

Ha egyszer rááll az agyad erre a kukacos logikára, nehéz letenni. Vigyázz, mert könnyen azon kapod magad, hogy már nem is a képernyőt nézed, hanem fejben tekered a megoldásokat.