Az utóbbi években sokféle játék landolt a Nintendo konzoljain, de volt egy műfaj, ami feltűnően hiányzott. Az otome játékok – női főszereplővel, női közönségnek szánt romantikus vizuális regények – mintha beragadtak volna a PlayStation Vita világába. A *The Men of Yoshiwara: Kikuya* volt az első Switch-en, ami ezt az űrt elkezdte betölteni, és már az elején éreztem: ez nem csak egy kipipált hiányzó láncszem, hanem egy kifejezetten élvezetes, felnőtt hangvételű belépő.
A **SteamWorld Dig** bemutatása nagyjából olyan, mintha valakinek magyaráznám, miért jó a rántott hús. Lehet róla hosszan beszélni, de a lényeg úgyis az első harapásnál derül ki. Az Image & Form 2013-as metroidvania-platformere mára stabil alapköve lett egy kifejezetten szerethető sorozatnak, és most, hogy a **SteamWorld Dig 2** már villogott a Switchen, teljesen logikus lépés volt az eredeti epizódot is áthozni a konzolra.
Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy tíz másodperces futásban rejlik az egész játékélmény lényege?
A *Fantasy Hero ~unsigned legacy~* négy év késéssel érkezett meg Switchre, és már az első órában éreztem: ez a játék nem csak retró hangulatú, hanem konkrétan egy másik korszakból maradt itt. Vita-n már akkor is felemás fogadtatást kapott, és sajnos a Switches átirat sem nagyon tesz hozzá ahhoz, hogy ma új szemmel, új eséllyel nézzek rá. A kérdés adott volt: hordozható módban, Joy-Conokkal a kézben vajon működik-e jobban? A válasz röviden: nem igazán.
A Super One More Jump első ránézésre úgy fest, mintha a Super Meat Boy árnyékában született volna, de pár pálya után világossá válik: itt nem másolásról, hanem saját ritmusról van szó.