Konami idén hangosan csörömpöl a nagy remake-ekkel, mi meg közben csendben állunk a kastélykapu előtt, és csak annyit kérünk: „Symphony of the Night mikor?”, de válasz helyett most kaptunk egy csomagot, ami majdnem elhiteti velem, hogy nem felejtettek el minket.

Nem akartam megint a *Link’s Awakening* felől közelíteni, de a Castaway már az első percben úgy tolja az orrom alá az ismerős elemeket, mintha direkt provokálna: tessék, emlékszel erre?

Hogy is van ez? Ha azt mondom, hogy **Mika and the Witch’s Mountain** a *Kiki’s Delivery Service* videojátékos megfelelője, akkor biztosan mindenkinek beugrik a seprűn suhanó fiatal boszorkány. A cím maga már elárulja, hogy valami kicsit bájos, de könnyed dologra számíthatunk. És igazából van is benne potenciál, hiszen a játéknak van egy olyan légköre, ami miatt időnként valóban megérinthet. De ez az élmény többet ígér, mint amit ténylegesen megkapunk.

Volt egy pillanat, amikor azt hittem, végre megint belecsöppenek valamibe, ami álomszerűen keveri a hétköznapit a fantasztikussal, aztán hamar rájöttem: Elrentaros inkább darál, mint mesél.